Hajnalodik - 27.rész

 

   Tehát ott tartottam, hogy a vigyorgó lélek többé nem állt szóba velem, de nem is akartam, mert megnyugodtam. Eljött a reggel, és a békák egymás között beszéltek. Ekkor az öregnek tűnő békalélek odajött mellém, és nagyon óvatosan kezdett kérdezgetni. Mondtam neki, hogy a vigyorgó lélek felidegesített, és milyen üres dolgokat mondott.

"Hadd tegyek egy kis kitérőt." - mondta az öregnek tűnő békalélek, ám nem értettem mit akar. Majd elmagyarázta, hogy biztos magamban aggódok a fa lelkéért, amit ott hagytam náluk. Mondtam, hogy igen. Majd megmutatta nekem: Ő már tudott mozogni, és legnagyobb meglepetésemre sötétkékbe volt öltözve, méghozzá világos feketével. (Igen, sok változata van a feketének, ő a világos feketében volt.) Örültem, és ugyanakkor csodálkoztam is, egyrészt azért, hogy honnan tudja a két kedvenc színem, másrészt meg azért, hogy miért hord ilyen ruhát. "Látod." - mondta az öregnek tűnő békallélek, majd a fa lelkére pillantva folytatta: "Beszélni nem szokott, de tudja, hogy mi a szíved vágya, milyen ízlésed van. És a mai pillanatig hálás, hogy akkor megmentetted, nem hagytad kínlódni." Megnyugodtam. Ekkorra már a szellemvilág is rehabilitált a fa lélek megöléséért, mert rájöttek, hogy az ő kérésére és az ő kínlódása miatt segítettem az utolsó földi életéből elpusztulni.

 Ez alól ugyan fel voltam mentve, de sok más alól még nem. Mondta az öregnek tűnő békalélek, hogy most az ő bíróságuk elé visznek, mivel nem tisztázott, hogy miért estem neki a vigyorgó léleknek. A társaság egyik fele engem ítélt el, a másik a vigyorgót. "Akarod, hogy szóljunk a fának?" - kérdezte az öregnek tűnő békalélek. "Nem."- feleltem. Nem akartam, hogy az én eljárásommal külön terhelje magát. Ha meg úgyis ennyire a rajongóm, hogy a színek ízlésében eggyé vállik velem, akkor hamar rájön, nem kell neki külön szólni. Rájön, elvégre lélekben vagyunk rokonok, nem testben. Legalábbis ezek a gondolatok jártak akkor bennem.

Lett volna egy másik választásom is, hogy kiszaladok a békalelkek területéről. De kívül még súlyosabb és egy totál igazságtalan számonkéréstől tartottam, így inkább maradtam és hagytam, hogy békáék folytassák le a procedúrát.

A vigyorgó nem mondott semmi különöset, csak azt, amit az utolsó földi életemben, egy ilyen pozitív gondolkodású ember mondott volna: Hogy ő jót akart, próbált vidámmá tenni, és segíteni nekem, meg ilyen szavakat.

Szerencsémre, hogy a békalelkek nem voltak lélekrokonok az emberek lelkeivel, így esélyt adtak, és meghallgattak.

"Segíteni?" -kezdtem a beszédem - "Miben? Abban, hogy valótlanságokat állítson lépten nyomon a jövőről, és arról, hogy olyan dolgokat mondjon, amiket ő maga sem tud." - majd elmagyaráztam nekik, hogy ez nem segítség. Meg azt is elmagyaráztam, hogy idegesítő a pozitív, kegyesnek tűnő hazugság. Elmagyaráztam, hogy amikor utolsó földi életemben voltam mennyire megkeserített az ilyen. Meg azt is elpanaszoltam, hogy a vigyorgó mennyire nem engedte leállítani a saját beszédét, sőt meg se hallgatott, csak mondta és mondta. 

 Még délutánra felmentettek békáék. De előszedték a tisztulási mocsaras témát. Mondták, hogy nem értik meg, miért nem akarok megtisztulni. Mondtam, hogy nem tartom magam bűnösnek. "Én se kérek ítéletet a vigyorgó lélekre, pedig mit ártott nekem?" - mondtam - "Mennyi fájdalmat kellett elviseljek tőle előző nap, a pozitív gondolatai, stílusa és kellemetlenség okozása miatt?" - tettem hozzá. Békáék kérdezték, hogy miért nem kérek rá ítéletet. Mondtam azért, mert mindenki a magam körülményeinek és helyzetének egyszerre az áldozata és az élvezője is. Azt már meg se kérdezték, miért mondtam átkot előző este, mert tudták, hogy a halott ember lelke, az esti árnyjátékkal nem nagyon tud mit kezdeni. Azt viszont pár békalélek megkérdezte, hogy ez rájuk is érvényes-e. Mondtam, hogy nem.

Ugyanis a békalelkek aggódtak, mert ők is sokszor vidámak voltak, meg nevettek és féltek, hogy az átkom nem nyomódik-e rájuk. Majd értelmeztem nekik a két utolsó átkot abból, amit előző este mondtam. "Hogy is szólt?" - kérdeztem őket. Majd folytattam: "Legyen átkozott, aki vidámsággal színezi a rosszat akkor, amikor annak egyértelműen nincs jó hatása. Szó szerint így mondtam. Ti nem színezitek a rosszat, amikor tudható, hogy egyértelműen rossz. A másik: Legyen átkozott minden feleslegesen kimondott motiváció és minden erőltetett öröm. Ti sose motiváltok feleslegesen és sose erőltetitek az örömöt." - mondtam nekik és elmagyaráztam, hogy ne aggódjanak, mert tudnak gyászolni a gyászolóval, sírni a síróval, meg együttérezni is. "Akkor nyugodtan nevethetünk, ha annak van ideje?" - kérdezte az egyik békalélek. "Hát persze." -feleltem.

   Erre láttam, hogy megkönnyebbültek, és a nagy megkönnyebbüléstől egy jót nevetnek. Aztán nevettem én is.

Akartam szólni a vigyorgó léleknek, hogy lássa be, a nevetésnek most van ideje, és hogy mennyire fontos az időzítés. De elfordult, dühös durcássággal, többé nem szólt hozzám, hanem elhagyta békáék területét.

   Hogy mi lett a tisztulási mocsárral és velem? Meghagyták az én döntésemnek, hogy belemegyek-e vagy sem. Az öregnek tűnő békalélek is már újra engedékenyebb és barátságosabb lett velem.

   A fa lelke egy külön témát érdemelne. De nem ismertem az ő egyéniségét, annak ellenére, hogy lélekben rokonom volt. Tudtam, hogy ő se szereti a felesleges szenvedést, és az üres próbatételeket, amiket kiszíneznek. Valamennyire tudtam vele kommunikálni, de most nem írok hosszan róla, mert akkor ott, még nem ismertem eléggé a maga alaposságával.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2016 március 19.

 

Oldal: HAJNALODIK - 27.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat