Hajnalodik – 12. rész –

 

            Tehát ott tartottam, hogy én, a bátor-félénk óhalott, és még két másik óhalott, elmentük az újhalottakhoz, mert megakartuk győzni őket arról, hogy kell egy külön közös hely nekünk, meg egy-egy elvonulós hely nekik és nekünk is. Megérkeztünk az újhalottakhoz, ahol fejetlenség fogadott. Egyre többen csatlakoztak a csoporthoz, nemcsak Budapest környéki friss meghaltak, hanem mások is. Már egyre kevésbé akarták elfogadni a békés rendezést.

Felháborodásukat megértettem én is, és a másik három óhalott is, de nem értettünk egyet a gyors és radikális változással.

Már nem akartak hallgatni egy napbéli lényre. (Mert az újhalottak engem továbbra is annak néztek.)

„Szörnyű, hogy megegyezünk valamiben az újhalottakkal, elmegyek, hogy beszéljek az óhalottakkal és mire visszajövök már nem akarják!” – gondoltam magamban háborogva – „Idióták, ezekkel nem lehet megbeszélni semmit.”

Bár gondolataimat nem mondtam ki, és az újhalottak, mintha nem is hallották volna, de gondolatban válaszolt a bátor-félénk: „Nehéz lesz, és érzem, hogy te már belefáradtál. Ülj csak félre, nézz minket és hagyd, hogy mi beszéljünk.”

Meglepődtem, amiért úgy tudunk gondolatban beszélni egymással előttük, hogy ők nem értik, de még csak nem is hallják. Ekkor jöttem rá, hogy egy hullámhosszon vagyunk, és ha közel vagyunk egymáshoz, nagyszerűen működik velük a gondolatátvitel. Megfogadtam a bátor-félénk tanácsát és leültem.

Ez a három derék óhalott olyan magyarázatot adott, amit nem lehet ide leírni. Tudták hogyan kell beszélni azokkal az óhalottakkal, akik a rohanó világban éltek. „Hogy ti miket tudtok.” – mondtam a három óhalottnak gondolatban. „Türelem.” –felete a bátor-félénk – „Ez a mi tehetségünk, hogy beszéljünk az ilyen lelkekkel. Te csak hagyd és ülj.”

            Így hát maradtam ülve, és mire beesteledett, az újhalottak azt is megértették, hogy nem vagyok napbéli lény. Ekkor felismertek, bár továbbra is voltak olyanok, akik nem akarták tudomásul venni, hogy én vagyok Robi. Elkezdtek zsörtölődni, hogy miért nem szóltam előre, és miért nem voltam őszinte. Ekkor a bátor-félénk rám nézett és már rendesen szólt, hogy mindenki értse: „Akarsz felszólalni?” Mondtam, hogy igen és elkezdtem beszélni. Elmagyaráztam az újhalottaknak, hogy ezt nem mondhattam el korábban, mert veszélyt éreztem a fényalagút miatt, és most is úgy érzem, nagyon fenyegetnek minket egyes élő emberek, és a „védők”.

Az újhalottak egyik fele megértette, de a másik fele tovább rosszallotta: „Hol van az őszinteség?” –kérdezték. „Őszinteség?” – feleltem – „Egy olyan világban éltünk, ahol csak beszéltek az őszinteségről, de aki az volt, azt kirekesztették. Úgy kellett színezni és néha hazudni, hogy az őszintének tűnjön. Mert a többség ezt értékelte.” Elmagyaráztam nekik, hogy ne várjanak el olyat, amire ők se képesek, és ha páran képesen is, értsék meg, amiért ezt láttam helyesnek.

Majd amikor nem tudtam tovább érvelni a bátor-félénk érvelt helyettem, és mellettem, a másik két óhalottal együtt. Meggyőzték az újhalottakat ártatlanságomról.

            Bár sikerült meggyőzni, de közben beesteledett és eljött az árnyjáték ideje. A bátor-félénk hirtelen félénk lett, és alig mert megszólalni. A másik két óhalott is elkezdte az árnyjátékát. Megijedtem, hogy hogyan fognak reagálni az újhalottak, ámde azt vettem észre, hogy ők is árnyjátékot játszanak velünk együtt, sőt én is bekapcsolódok. Ekkor jöttem rá, hogy sikerült teljesen fáklyát cserélnünk.

Árnyjáték közben levezettük a napközben összegyűlt feszültséget, ami főleg a vitatkozásból fakadt: Először összeverekedtünk, én és a három óhalott a többiek ellen. Volt akik az újhalottak közül mellénk álltak, de a bátor-félénk mindig félreszaladt, mert ő éjjel félénk volt. De mivel mind halottak voltunk, senkinek nem lett sérülése.

Az éj közepén már nem verekedtünk, hanem összefogtunk, ám még mindig tartott az árnyjátékunk. A vita és az összeverekedés miatt megint nyílt egy ideiglenes kapu az élők felé, így a hely, ahol tartózkodtunk hirtelen beriasztott. A szellembemérő eszközök ismét érzékelni kezdtek és kijöttek az élő emberek valami fura tárgyakkal, hogy a fényalagútba vigyenek. Már azt hittük, hogy vége van tervünknek, amikor megjelent pár olyan poltergeits, akik nagy általánosságban az élőkkel foglalkoztak, s elrontották a fura tárgyaikat, és ledöntötték szellembemérő eszközeiket. A fényalagút eltünt.

A poltergeitsek meg mintha intettek volna, hogy menjünk el, és csináljuk ami jön, mert tudják, hogy árnyjátékunk van. Megköszöntük, páran megöleltük őket, majd továbbmentünk.

Ekkor lepődtem meg, hogy a poltergeitsek mellénk állnak, és talán azért mert ők is veszélyesnek tartják az élők által erőltetett fényalagútat.

Aztán az éj második felében elmentünk olyan élő emberekhez, akiknél nem ment a szellembemérő műszer, de beszélni akartak velünk. Bár szellemileg, és lelkileg főleg építettük ezzel őket, viszont sokakat megijesztettünk, akaratlanul is.

            Aztán reggel lett, és mi mindannyian, velem, bátor-félénkkel, a másik két óhalottal és az újhalottakkal felmentünk a hegyre, hogy megcsináljuk, amit terveztünk.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.június.14.

 

Oldal: HAJNALODIK - 12.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat