Hajnalodik – 14. rész –
Tehát ott tartottam, hogy elmentük az ország élő vezetőitől, akik megidéztek engem. Nagyon örültem, hogy kiszabadultam a kezeikből, és őszintén szólva annak is, hogy sikerült megtépjem őket.
Eszembe jutott, amikor utolsó földi életemben, még gyerekként Ludas Matyiról meséltek. Na, ha háromszor nem is, de egyszer jól meg tudtam püfölni „Döbrögiéket”. Pedig nem volt tervben és szerintem nem is szájaltam vele. Ekkor jöttem rá, hogy nem hiába magyarázok halott társaimnak, hanem tényleg lehet tanulni a földi halál után is. Hogy mit tanultam? Ludas Matyiban nekem az nem tetszett soha, hogy szájalt. Majd ő megmondja, hogy bosszút áll Döbrögin és megteszi. De ez csak mese. Utolsó földi életemben azt tapasztaltam, hogy aki szájal, az a legtöbb esetben nem képes semmire. Innentől lett a szememben Ludas Matyi, egy tehetetlen tökfilkó, aki csak fenyegetőzni tudott és járt a szája. Talán nem jó hasonlat Ludas Matyi, és igaz, hogy én nem szájaltam, de örültem, hogy végre jól kiélhettem magam és bosszút állhattam.
Talán ti, akik olvassátok elriadtok a bosszútól? Ugyan már. Mit tennétek, ha megnyomorítanák az életeteket? Az állati ösztönök elemeiben is megvan a bosszú. Bár sokszor ezt még a halott embertársaimnak és nehéz volt elmagyarázni, de az árnyjáték sokat segített, mert olyankor mindig akarva-akaratlanul felülkerekedett a lélek ösztöne. Ezért tudtam bosszút állni azokon az embereken. Oké, hogy fizikailag nem azok voltak, mert ők utánam éltek, de lelkileg és filozófiailag ugyanaz, tehát jó helyre mentek ez ütések.
Azért beszélek erről ennyit, mert a halott embertársaim közül is sokan elgondolkodtak a bosszú és a megbocsátás jellegén.
Pedig a lélek nem szokta megválasztani érzelmeit, az van, ami adatik: Ha bosszú van benne bosszút, ha hála akkor hálát ad. Itt is érvényesek a fizika törvényei, akárcsak a materiális világban. És persze itt is vannak „természetfölötti” kivételek, de azok azért kivételek, mert ritkák.
Visszamentük az óhalottakkal és az újhalottakkal létrehozott közös helyünkre. Akikkel tudtam gondolatban beszélni, megvitattam, hogy mi történt, és megértettek. Akikkel nem, azok nem értettek meg, de ők nem is nagyon mertek kérdezni. Idő kellett míg a bosszút is úgy eltudták fogadni, mint cukrot a tortában.
Mivel nem volt kedve senkinek se velem menni az élőkhöz, amikor megidéztek, és akiknek talán lett volna, azokban nem bíztam, így nem mentem el, mert többé nem mertem egyedül. A poltergeitsek rendesek voltak velünk, és kisegítettek a bajból, de ővelük nem lehetett ilyet megtervezni, mert külön kommunikáltak.
Így elkezdtem unatkozni, és két dolgon gondolkodtam: Egyrészt kíváncsi voltam arra a bizonyos fa lelkére, amelyről a 3.-ik és a 8.-ik részben beszéltem, és ez utóbbiban írtam, hogy a békalelkeknél hagytam a fa lelkét. Amúgy a békalelkekre is nagyon kíváncsi voltam.
A másik dolog, ami foglalkoztatott, az Csíkszereda. De ez utóbbitól kicsit féltem. Mert annyi idő eltelt, ki tudja, már talán rá sem ismernék, és ott sem az élő, sem a halott világ nem fogadna magába. ”Életemben 17 év magyarországi kintlét után költöztem vissza Csíkszeredába.” – gondoltam magamban – „Akkor is olyan nehezen fogadtak vissza, mint amikor a biológiai szervezet egy művégtagot nyögve befogad, vagy kidob. Pedig az csak 17 év volt. Vajon mi lenne, ha a halott indián lelke visszamenne Amerikába?” Meghalotta gondolataim a bátor-félénk óhalott, és mivel neki nagy tapasztalata volt a szellemvilágban, így meglepő dolgokat mondott azokról a lelkekről, akiket addig indiánnak neveztem.
Majd így folytatta a bátor-félénk: „De te nem Csíkszeredára vagy a legjobban kíváncsi. Ami téged érdekel az a fa lelke és a békalelkek.”
Meggyőzött, hogy előbb őket látogassam meg, és ha még aztán úgy látom jónak, csak akkor menjek Csíkszereda felé. Nehogy sokkot kapjak az ottani változástól és ne tudjak tovább halottemberként működni.
Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.július.23-24.