Kék madár, fekete ujj
Zaklatott lelkemben madár dalol, mint mikor a fű vigyorog az elesett felett. Elméimbe lassan beülnek a kiírás gondolatai, mintha mindig is ott lettek volna. Talán sokan el se tudnak képzelni egy olyan lélekként, aki azt is hallja, hogy a terem másik végében mit beszélnek, de ahhoz se szól hozzá, amiről mögötte diskurálnak. Pedig ilyen voltam. Zöld lapátlevéllel borított szívű, aki csak arra várt, hogy a kék madár és a nagy sötét ujj jelezze azt a napot, ami az önkifejezésem napja. Nem mondták, hogy ez a nap nem egyenlő a teljes megértésem napjával. Nem mondták, hogy ez a nap az utolsó, mint ahogy azt se mondták, hogy utána minden csak jó lesz.
Az őrlődő lelkiismeret, mely már annyira eltompult, hogy csak a szükség szele vághat oda egyet. De arra felébred, és megindul. Elmegy a fehér paprika tájára, megismeri a földművest és a senkit. A senkinek tekintélye van. Azt parancsolja, hogy higgyenek benne azon a vidéken. Nem tudja, hogy a tekintély csak addig szól, amíg megadják. De azok se tudják, akik megadják neki. Várom megint a kék madarat és a sötét fekete ujjat, hogy írjon egyet egem felett.
"Vészmadár vagy." - mondják. "Eljött az aranynap, amiről annyit áhítoztál, és most nem kell."
"Vacak lett a vágy, mint kiégettnek a szerelem." - válaszoltam.
Nem szóltak, csak néztek.
"Csak tovább akarok menni, oda ni." - mutattam.
"Jó, de előbb ezt a kis zöld kerülőt meg kell tenned." - felelték.
Nem tudtam merre megyek, nem ismertem a helyet. Piros kastély állt ott félelmetesen, mint egy borosüveg, amin átvilágít az őszi napfény. Eleinte nem tudtam, hogy vége. Nem tudtam, hogy mind a jó, mind a rossz véget ér.
Csak néztem, de hagyták, mert még nem jött el a végem napja. Viszont az előrejelzés lassan beköszönt.
Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.október.29.