Hajnalodik – 3. rész –
Elindultunk tehát az ismerősömmel Budapestre. A Nap kopáran sütött, és néha-néha egy zöld foltot láttam benne. Nem tudtam, hogy ezt csak azért látom így,mert halott vagyok, vagy azért, mert valóban így megkopott. Mondtam az ismerősömnek is, de ő nem látta. „Na mi van? Halottként is megmaradt egy pici hallucinációm?” – már ezt gondoltam, de akkor még nem tudtam a valódi helyzetet. Csodálkoztam, mert földi életem befejezése után nyugtatóra már nem volt szükségem, és nem értettem miért látok valami olyat, amit a másik meghalt ember lelke nem lát. Na de mindegy, nem beszéltünk erről.
Átvágtuk a hegyeket. Egy helyen láttam egy olyan magas fenyőfát, amit addig még soha. Már épp megörültem, hogy mégsem vágták ki az összest, és az utókor is értékeli a természetet, de az ismerősöm megnyugtatott, hogy ez egy genetikailag manipulált fenyőfa és ő se tudja pontosan hogyan, de ekkora lett. Kicsit megálltunk mellette és érezni lehetett, hogy milyen politikai súlya van szegény fenyőfának akarva-akaratlanul. Szinte hallottuk a sóhaját. Mint aki pesszimizmusában már csak arra vár, hogy kivágják. Szegény modern fenyőfa: Ő is pont úgy volt a saját körülmnyeinek áldozata, mint az élő emberek a mi élő időnkben.
Hogy miért sóhajtozott a fenyő? Hát mert egyik felől a tudósok, és a modern természetvédők látszólag megvédték, de nem törődtek a fa lelkével. Nem törődtek azzal, hogy ez a fának fáj, és torzul a személyisége. Hogy miért torzult? Mert mások pont ezért gyűlölték. Visszasírták a régi fenyőfákat, és bosszújukat nem a vezetőiken, hanem a modern fenyőfán vezették le. Látszott amint a fenyőfa első ránézésre irigylésre méltó nagysága, stabilsága és szépsége mind inkább sajnálnivaló, és szívszaggató nézni is, ahogy a holtak birodalmába próbál átkapaszkodni. Próbáltunk neki segíteni, de nem tudtunk. Azt mondták a fa védőnek szellemei, hogy még nem jött el ennek az ideje, egyelőre a fenyőfának élni kell. (Addig sose láttam nővényvédő szellemeket, de akkor meggyőzödtem létezésükről.) Aztán mi is éreztük az ismerősömmel, hogy gyökeresen kell kezelnünk e problémát, mert itt nemcsak egy modern fenyőfa sorsáról van szó.
Fogalmam sincs hol léptük át az országhatárt. Mivel az én időmben Románia nem volt benne a Schengenben a határőrök mindig megnézték az iratainkat. Na igen, de most halott lelkek vagyunk, nem kér tőlünk iratot senki. Érdekes volt, hogy Budapestig gyalog csak egyszer esteledett be, nem tudom hogy csináltuk, élőként erre nem voltam képes, a nagy koppanás utáni gyors mozgásom meg már rég elhalványult. Legalábbis elhalványultnak hittem.
Éjjel hallottuk már a zajokat, és letelepetünk. Mintha valami békákhoz hasonló lények hangjai lettek volna, de mégsem azok, mert láttak minket. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek is nem-e valami szellem bemérő eszközök/robotok, vagy valódi meghalt békák, így igyekeztem kerülni. Majd az ismerősöm megnyugotatott: Mondta, hogy bár ő se tudja pontosan mik ezek, de az utóbbi időben feljöttek a föld felszínére és érdekes, mert látják a halottakat, de mintha az élőket nem látnák. Mondta, hogy nem bántanak. Semmi szerepüket nem láttam, de biztos megvolt nekik. A hangjuk vonzó volt, akár egy sziréné abból az időből, de mégsem akartak elcsábítani. Beszélni nem tudtak velünk, de éreztem a gondolataikat, és mintha azt mondták volna, hogy velünk vannak. Léleksimogató volt, és főleg az tetszett, hogy nem vártak el viszont-bizalmat. Mert nem volt meg nekem. Gyanakodva figyeltem a békalelkeket. Majd másnap reggel mintha már kevesebb lett volna a békaféleség, s nem is annyira szólt zenéjük. Mi meg otthagytuk és mentünk a dolgunkra.
Mikor beértünk Budapestre rájöttem, hogy már alig ismerek rá. Úgy éreztem magam, mint amikor legutolsó földi életemben néztem régi körülbelül 50-100 évvel még azelőtti budapesti képeket, és az esetek többségében nem tudtam, hogy hol készült, annyira más volt. (Akkor a régiségtől nem ismertem rá, aztán meg a modernitástól.) Az ismerősöm már lazábbra akarta venni útvezetésemet, ám megfogtam a kezét, és közöltem vele, hogy kezeljen úgy, mint amikor életemben még csíkszeredai bölcsödésként és óvodásként a szüleimmel ellátogattam ebbe a nagyvárosba: Ugyanis akkor se tudtam hol járunk, meg most se. Amikor látta, hogy tényleg kiestem a nagyvárosi létből, segített nekem, és elvezetett a megfelelő helyre. Már nem akartam turistaként körbenézni Budapestet, sem csak úgy járni benne, mint amikor mellette Százhalombattán laktam. Egyrészt mert eltelt sok-sok év, másrészt meg tudtam, hogy halott vagyok. Nem tudtam, hogy a régi Budapest környéki ismerőseim közül még pontosan kik élnek: néhányról tudtam, hogy meghalt, de mivel életünkben se tartottuk jobban a kapcsolatot, valahogy a halálban se vágyódtam. Nem utáltam őket, csak más dolgom volt. Ez az ismerősöm viszont érdekes: egyrészt, mert jóval idősebb tőlem, és még azelőtt meghalt, mielőtt visszaköltöztem volna Romániába. Elinte nem értettem, honnan tudta, hogy hol kell keresni? Aztán megkaptam a választ, kérdezés nélkül: Rokonlelkek voltunk és kötődött hozzám.
Majd ezzel az ismerősömmel megjelentünk Budapestnek egy terén. Ott volt több meghalt lélek, párat még életemből ismertem, de a többségét nem. Arról beszéltek, hogy nagyon elegük van a fényalagútból, meg abból, hogy a félrevezetett élők megpróbálnak minket átvezetni oda és hogy tenni kéne ezellen valamit. Egyből tudtam, hogy ott a helyem.
Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.március.08.