Hajnalodik – 15. rész –

 

            Tehát ott tartottam, hogy meglátogatom a fa lelkét és a békalelkeket. Elindultam, de érdekes módon már nem volt olyan hosszú az út, mint azelőtt. Már jobban ismertem a holtak világának azon részét, és nem kevertem össze azzal a korszakkal, amikor utoljára éltem. Utolsó földi életem végén főleg autópályák és vonatsínek mellett képzeltem el az utat, de halottként szinte teljesen más útvonalakon közlekedtem. Hamar megtaláltam a békalelkeket, akiknél már egy érdekes szivárvány is volt.

Mint tőlük megtudtam, teremtő erejükkel ők építették maguknak, mert kellett nekik a fényjáték. De sok élő emberi és állati lény is szeretett odajárni. Bár ők nem látták a békák szivárványát, de jó érzésük volt.

Egy alkalommal, amikor ismét összekeveredett az élők világa a holtakéval, kihallgattam és megfigyeltem, hogy a másik oldalt mi folyik a békaszivárvány környékén. Főleg angyali és jóságos munkának titulálták, de a békákat még csak gondolatban sem említették. Akkor néztem meg, hogy a szellembemérő műszer, ami ott van, nem mér be mindent a mi világunkban. Látnak néha mozgást, és engem is bemértek, de nem tudták, hogy honnan hova megyek, csak pár pötty ment át az élőkhöz. Nem is akartam az élőkkel beszélni, egyrészt mert magamat, másrészt, mert a békalelkeket és a fa lelket is féltettem.

A fa lelke megtanulta és elég jól értette a békalelkek nyelvét, meg az enyémet is, de csak mozdulatokkal tudta kifejezni magát. Igen, itt is megvannak az ellentétek, ugyanis ő életében egy fa volt. Ki gondolta volna, hogy pont egy fa lelke akarja mozdulatokkal kifejezni az érzéseit? Talán még a békalelkektől is izgágább volt. Jelezte, hogy velem menne, de mondtam, neki, hogy sokkal nagyobb biztonságban van ő békáéknál. Elmeséltem neki néhány kalandomat.

            Az öregebbnek tűnő békalélek (akiről a 8.-ik részben beszéltem) odajött hozzám. „Milyen volt Budapesten?” – kérdezte. „Á, az emberek ostobák, akár élők, akár halottak.” – mondtam neki – „Sajnos bennem van még a panaszkodás ina, mert az utolsó életemben ez volt a környezetem kultúrája, de igyekszem levetkőzni. Történtek jó dolgok is.”

Az öreg békalélek gondolkozott, majd azt mondta: „Jók és rosszak is történtek vegyesen. De mi a lényege?” Elmondtam neki, hogy mi történt. „Ostobának hiszed az embertársaidat.” – mondta nekem – „Jól gondolod. De tudd meg, hogy magunkat a legnehezebb észrevenni.” Még jobban megkedveltem őt a finoman szóló, építő kritikája miatt, majd azt mondtam: „Na igen, ez egy örökzöld téma az embereknél. Sajnos én is beleesek ebbe a hibába.”

Az „örökzöld” szóra a falélek felfigyelt, és odalépett hozzánk. Jelezte, hogy nem akarja a továbbmenetelemet.

„Maradj itt.” – mondta az öregnek tűnő békalélek – „Tudom, hogy tovább akarsz menni. Most Csíkszeredába, később máshová, mert benned van a harc és a megalkuvás lelke.” Erre a részre, egy nagyot lélegeztem a meglepődöttségtől, pedig halottként akorra már úgy leszoktam a lélegzésről, mint egy felcseperedő kisgyerek a hüvelykujja szopásáról. De az öregnek tűnő békalélek így folytatta: „Nincs most itt az ideje annak, hogy bárhová menj.”

Szavain két részből is elgondolkodtam. Egyrészt azon, hogy én egy harcoló-megalkuvó lélek vagyok. Hasonló a bátor-félénk lélekhez. Mert tudok harcolni és megalkudni is, meghunyászkodva az adott helyzettel. Csak akkor jöttem rá, hogy ezt is el kell fogadnom magamból. Ledöbbentő mindig a természet szépsége, a lélekvilágban is: Mert rájöttem, hogy az emberi lélek ellentétes, ugyanakkor mégsem én ismertem fel magamban a harcoló-megalkuvó lelket, hanem az öregnek tűnő békalélek.

Hálás voltam neki, amiért jobban a lelkem tükre lett, mint egy élő ember szeme. A szem kívülre mutatja milyen a lélek, az öregnek látszó békalélek meg belülre. Hogy honnan tudta? Jó kérdés.

Hogy mi a másik rész, amin elgondolkoztam? Azt is említette, nincs itt az ideje annak, hogy most elmenjek. Utolsó földi életemben, még keresztényként sokszor megfogott az a bibliai rész, ami szerint este senki se munkálkodhat. Az estét volt, amikor lelki estének értelmeztem. Bár ekkor, halottként már nem nagyon követtem a Bibliát, de mivel a múltamban ott volt, így bármi olyan dolog történt, eszembe jutott. Rájöttem, hogy az öregnek tűnő békaléleknek igaza van, most nem mehetek sehova, így ott maradtam velük.

            Estére továbbra is beengedtek arra a bizonyos búvóhelyükre, amit nappal, még meghalt lélekként se nagyon vettem észre. Estére előjött az árnyjátékom, és ugyanúgy köröztem náluk fényalakba, körbe a lapulevelek felett, mint mikor előzőleg náluk jártam. A békalelkeknek most is tetszett.

Árnyjáték közben néha leugrottam a levevelekről, és olyan dolgokat mondtam ki, amikre életemben vágytam, viszont nem mertem beszélni róla. De ott nyugodtan kimondhattam: a békák tudták, hogy mi a helyzet velem, a falélek meg nem vette fel.

Mivel szerettem a falelket, és közben a békalelkeket is egyre jobban megkedveltem, így nem esett nehezemre, hogy nem tudok továbbmenni. Szívesen maradtam velük, és egy kis időre elfelejtettem mind Csíkszereda, mint Budapest zónáját.

            Ami engem illet, egyre nagyobb önismeretre tettem szert. Mivel utolsó földi életemben egyszer harcos, máskor megalkuvó voltam, így ekkor halottként voltak olyan napok amikor nappal harcos, éjjel megalkuvó, más napokon, meg nappal megalkuvó és éjjel harcos voltam. El is neveztek a békalelkek kiszámíthatatlannak.

Na igen, mert életemben kétféle életet éltem, és akkor is kiszámíthatlan voltam. Úgyhogy ez megmaradt, még jóval a halálom után is.

            Ami a békalelkeket illeti, rájöttem az ő szépségükre, és kezdtem felfedezni azokat a fényeket, amit sok más lélek sötétnek lát. Mert azokban is volt fény, csak más-más frekvencián. (Erről a fényről beszéltem már a 8.-ik részben.) Sok érdekes dolgot tudtam meg békáéktől és megszerettük egymást. Én és a falélek voltunk ott a két érdekes színfolt.

            Ami a fa lelkét illeti, csak velem akart lenni, és a békalelkekkel. Utolsó földi életére nem akart emlékezni, és szerencsére egy nagyon óvatos helyen laktunk, így a „védő”-nek nevezett lények se találtak rá.

De tán nem is nagyon merték keresni. A békáktól sokan írtóztak, engem meg olyan ismeretlennek tartottak, mint régen egy tévelygő hajós a Bermuda háromszöget.

            Az a lényeg, hogy boldogan léteztünk együtt, ott, a békák területén.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.július.24.

 

 

Oldal: HAJNALODIK - 15.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat