Hajnalodik – 10. rész –

 

            Tehát ott tartottam, hogy mi újhalottak, akikkel egy csapatban voltam elhatáraztuk: felvesszük az óhalottakkal a kapcsolatot. Mindannyiunknak fájt, hogy betiltották a szellemekkel kapcsolatos dolgokat az élő embereknél. Mi nem ezt akartuk de az úgynevezett „védők” megvezették az élő embereket.

Igen ám, de már nem volt olyan könnyű megközelíteni az óhalottakat. Sajnos annyira elidegenedtek tőlünk, hogy szóba se akartak állni (bár ez nem az első eset volt így velük).

Más ideiglenes megoldást próbáltam kitalálni. Néztem napokig, és gondolkodtam. Közben láttam azon élő emberek szenvedéseit, akik akartak velünk kapcsolatba lépni, de féltek. Majd eszembe jutott, hogy egy vezetőt kéne felkeresni, mert titokban biztos, hogy valamelyik közülük csak idézi a szellemeket. Láttam, hogy az általunk is ismeretlenül előbukkant lények (de nem a békák) néha el-eltűntek. Akkor jöttem rá, hogy vannak akik egyedül, és vannak akik külön, de mind titokban, hol sikerrel, hol sikertelenül próbálnak kapcsolatba lépni a szellemvilággal. Természetesen ezek többsége nem tudott különbséget tenni, békalelkek, védők, általunk ismeretlen lények, ó- és újhalottak között. Sokaknak fogalmuk se volt arról, hogy kivel/kikkel kommunikálnak. Kivételt képeztek ezalól azok, akik frissen, és/vagy mély fájdalommal veszítették el szerettüket és még a halál se választotta el őket. Hogy miért nem tette ezt a halál? Nem tudta, vagy nem akarta? Nem tudom, de többségében értékeltem, hogy ott maradtak. Persze nem az ilyen esetekkel volt dolgunk, hanem azokkal, akik a szellemvilággal próbáltak kommunikálni.

Egyik idézésnél sikerült bekapcsolódnom. Már meg se lepődtem, hogy olyan élő emberek tettek kísérletet a megidézésre, akik nyíltan gúnyolták a Szellemvallást, meg úgy egybevéve az egész világunkat. Mivel több ilyen minket gúnyolóélő ember idézett egyszerre, így sumákságot sejtettem. Próbáltak kérdezni, de nem válaszoltam. Nem bíztam bennük, de tudtam, hogyha sokáig nem válaszolok, ők is rájönnek, hogy nem bízom meg. Ezért úgy csináltam, mintha csak halkan tudnék beszélni. (Sok ilyen lény volt.) Igyekeztem minél értetlenebbül és minél halkabban beszélni. Kiderült azt hitték, hogy egy másik halott vagyok, ráadásul női, aki abban a házban halt meg, olyan több száz évvel azelőtt, hosszú szenvedésben. Éreztem a gondolataikat, és hallottam, amiket egymásnak mondanak. „Ez halkan beszél, úgyhogy biztos eltévedt, és nem tudott elmenni” – mondta az egyik élő a többinek. Majd megpróbáltak rávenni, hogy „segítenek”, mert ott van a világosság, és menjek át. Megint láttam a fényalagutat. Egy darabig finoman utasítottam el, de ők egyre erőszakosabban nyomtak: Úgy éreztem magam, mint amikor utolsó földi életemben sokszor vendégségben „illemből” tuszkolták belém erővel az ételt, de én nem akartam. Akkoriban (mikor már nagyobb lettem) többnyire úgy fejeztem be, hogy elkezdtem kiabálni, és csúnyákat mondani. Majd megsértődtek, hogy mondhattam volna szebben is, és nem fogták fel, hogy már mondtam szépen is, de hiába. De ha megettem az ételt, rosszul voltam, néha napokig. Halottként tudtam, nem véletlenül kapom mégegyszer ugyanezt a szituációt: csak most nem étellel, hanem fényalagúttal kínálnak. Próbáltam otthagyni őket, hogy csak úgy kimegyek az ajtón, de nem lehetett: vagy reagálok valamit arra, amit csinálnak, vagy belöknek a fényalagútba.

Ekkor gondoltam, hogy élek a meglepetés erejével: Megszólaltam hangosan. Erre mindenki megijedt. Egy kicsit gyengébb lett a fényalagút, de még ott volt. Hallottam: azt tanakodták egymás közt, hogy talán néha tudok hangosan is beszélni, vagy ketten vagyunk. „Hoppá! Ezeknek nincs szellembemérő eszközük? Vagy nem jól működik?” – gondoltam magamban. Átmentem a másik helységbe és láttam, hogy a szellembemérő eszközeik ideiglenesen nem működnek, nem reagálnak semmire. Majd visszamentem, és mivel érezték, hogy kijöttem-bementem azt hitték, ismét beszélni akarok velük. Folytatódott a szellemidézés, és kérdezték, hogy én vagyok-e az a halott, aki ebben a házban halt meg. Halkan mondtam, hogy igen, de maradni akarok, majd hangosan hozzátettem, ne mondj semmit. Ezzel sikerült meggyőzzem őket arról, hogy „ketten” vagyunk. Abbamaradt az idézés, eltűnt a fényalagút, de olyan érdekeset beszéltek egymás közt, hogy már nem az idézés, hanem a kíváncsiság tartott ott.

Azon tanakodtak, nem értik miért romlanak el mindig a szellembemérő eszközök, és miért esnek le a poharak ebben a házban. Csak akkor láttam meg egy csomó poltergeitset kívül, akik elbújva nézték, hogy harcolok, és hogyan vezetem félre a szellemidézőket.

Megijedtem, de láttam, hogy a poltergeitsek nem velem foglalkoznak. Éreztem, hogy el kell tűnnöm, mert ez a terület nekik van adva, és sem az élők, sem ők nem akarják, hogy maradjak.

Hagytak elmenni. Rájöttem, hogy nem szabad kétségbeesésből cselekednem. Vagyis nem szabad többé olyan idézésen részt vennem, ahol nem engem idéztek, nem vagyok érintett, és amihez nincs semmi közöm.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.május.10-11.

 

Oldal: HAJNALODIK - 10.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat