(Most illendőségből azt írom, hogy: E történet kitalált.)

 

Van ebbe jó is, ugye?

 

 Láttam egy idős embert, egy lelki vezetőt, aki annak idején, kamaszként nagyon sokat segített nekem, lelkileg. Mint mindenkinek neki is megvoltak a maga hibái, de alapvetően jó volt hozzám.

Tavaly, amikor voltam a közösségében, újra, látogatóba, éreztem, hogy van valami. Annyira nyomasztott, hogy többet nem mertem elmenni. De legbelül ott volt bennem az a keserű érzés, hogy talán mégis meg kéne látogatni.

 Na igen, ma délután jött el ez az alkalom. Már nem olyan gyakran, és nem olyan nyíltan tartja a közösséget, mint régen. És szegény, annyira öreg, hogy gyakorlatilag már nem is ő vezeti, hanem egy régi nő ismerőse segít be neki.

 Szegényt, annyira megsajnáltam, és a körülötte aggódónak tűnő nőt is. Meg a csoportjában lévőket is, akik aggódnak érte, és a közösségért. Mert látszólag, minden és mindenki egyre közömbösebb.

Na de ez a lelki vezető megismert. Arra már nem emlékezett, hogy hol lakom, de tudta, hogy valami közöm van Érdhez, és azt is, hogy ott régen házat akartam venni.

Láttam azt is, hogy szegény lelki vezetőt, már egyre kevésbé értik. Azt hiszem nem azért, mert nincs magánál, dehogy. Hanem azért, mert már nem tudja olyan szépen kifejezni magát, mint régen. De a humorérzéke még megvan, aminek örültem.

 Nem mondom, hogy ő adta az ihletet. Éreztem, hogy valamikor eljön az az idő, amikor a saját agyi problémáimról kell említést tegyek.

Hogy miért az enyémről, és nem az övéről? Nem, nem azért, mert magamra gondolok, hanem azért, mert ezt tudom a legjobban kifejezni.

Hogy akkor miért írom le, hiszen ez a saját problémám? Igen a saját problémám, és őszintén igen, megkönnyebbülök, hogy leírom, de azért is írom még le, mert más is kerülhet ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetbe.

Jó tudom, hogy a lelki vezetőé nem pont ilyen, de akkor is.

2013-ban, egy nagy trauma után éreztem, hogy lelkileg, és szellemileg is rosszul vagyok. Magamnál voltam, és a funkciók működtek, de éreztem, hogy baj van, baj lesz.

Főleg a feszültség, meg a sok nyugtató, amiket akkor elkezdetem szedni, de ezek nélkül sose éreztem jól magam, még 2013 előtt se. Így mindig rendszeresen feliratom magamnak, és eszem ágában sincs letenni.

 Történt egyszer, amikor arra eszméltem fel elalvás után, hogy már délelőtt van és a csíkszeredai Parkban vagyok. Gyorsan megtapogattam magam, hogy nem-e pizsamában, meztelenül, vagy röhejesen jöttem az utcára. De nem. Nagyon megijedtem, és nem tudom, hova tartottam, de mentem.

Mivel nem néztem ki röhejesebben, mint normális állapotban, így nem ültem taxiba, hanem szépen hazasétáltam. Útközben eszembe jutott, hogy a fogorvoshoz akartam menni, csak aznap nem volt ott délelőtt. Majd otthon újra elolvastam a gyógyszereim tájékoztatóját, és az egyiken írta, hogy pár órás emlékezetkieséseket okozhat.

Egy darabig próbáltam letenni, de akkor nem tudtam aludni. Flusztrált voltam, és fáradtan is ébren voltam. Úgy gondoltam, nem osztom meg ezt, nehogy gyengébb gyógyszert írjanak, mert akkor nem tudok aludni. Valahogy legbelül éreztem, nem csinálok hülyeséget, csak elfelejtek pár órát az életemből.

 Volt két olyan alkalom is, amikor a bevásárlási számlákból tudtam meg, hogy aznap hol jártam. Nem vettem nagyobb baromságokat, mint amiket normális állapotban szoktam, így nem érdekelt.

Sőt: Olyannyira eszemnél voltam, hogy egyszer még bankkártyával is fizettem, márpedig ha nem lettem volna magamnál, nem tudtam volna a pin kódomat.

 A tájérzékem, az intelligenciám, a vásárlási szokásaim emlékezet kieséskor se eltérőek a többi alkalomnál. Odatalálok, és hazajövök, gond nélkül. Állítólag még a szomszédokkal is beszélek, vagy akivel találkozok. Egy néhány esetre utólag még vissza is emlékszek.

 Nagyon nem tartom tragikusnak, és nem sajnáltatom magam. Ugyanis ez nekem abszolút nem fáj. Néha zavaró, de utólag mindig nagyon mókás. Úgy gondolom, hogy még egy darabig tudom tartani a formát, ugyanis az eszemmel nincs nagyobb baj, mint azelőtt, csak a rövidtávú memória sérül, néha.

 Már-már azt hittem kezdek mindent kitapasztalni, de egyszer arra eszméltem fel, hogy a diósdi nagyáruházban vagyok. Meglepődtem, ugyanis az előző emlékem még az, hogyan rakom össze a csomagokat, és készülök édesapámhoz Magyarországra. "Hogy kerültem én ide?" - gondoltam magamban. "De hát ekkora emlékezet kieséseim nem szoktak lenni."

Majd belenéztem a kosárba, és láttam, olyan dolgok vannak benne, amiket én egyedül nem raknék bele. Ebből kitaláltam, hogy apummal vagyok. Majd, mintha egy héttel azelőtti esemény ugrana be, eszembe jutott, hogy ketten mentünk, és Apának fel volt írva, amiket vásárolni kell. Na, innentől eszembe jutott, csak nem tudtam, hogy hol van apum. Ám hamar megtaláltam, és úgy tűnt, mintha nem vett volna észre semmit.

 Este ezen gondolkoztam, de aztán rájöttem, hogy nem felejtettem el az elmúlt egy hetet, csak a memóriám valamiért hirtelen hátrább rakta az időrendi sorrendben.

2007 és 2011 között, amikor sokat költöztem, azon viccelődtem, hogy majd ha megbolondulok, egyszer azon kapom magam, hogy nem fogom tudni hol lakom, és a személyi igazolványomból kell megnézzem. (Ugyanis sokat költöztem, még Csíkszeredán belül is 4 helyen laktam.) Na, ennyire egyelőre még nem súlyos a helyzet, de már óvatosabban viccelődök. Vagy, ha súlyos is, és ha viccelődök is, de nem emlékszek rá.

 Ne, ne sajnáljatok emiatt. Sokkal több szenvedés ért, normál állapotban, mint így. Csak azért mondtam el, hogy senki ne kelljen csüggedjen, aki ilyen helyzetben találja magát.

 

Márton Róbert, Érd, 2015.augusztus.24.

 

Oldal: Van ebbe jó is, ugye?
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat