Hajnalodik – 20. rész –

 

 Tehát ott tartottam, hogy a poltergeitsektől megkérdeztem, mi az ajánlatuk ára. Igen ám, de nem válaszoltak szavakkal, csak nézéssel, gondolattal és mozdulatokkal. Láttam, hogy némelyik nagyon a türelme határán van.
Hogy mit gondoltak? Hát azt, ami a valóságbéli szituáció volt: Vagyis nem vagyok abban a helyzetben, hogy velük alkudozzak. Vagy elfogadom amit ajánlanak, vagy nem. Úgyis világos, hogy ami itt alakul nem lesz teljesen független, de ahogy ígérték, az enyém lesz.
Azon gondolkoztam magamban, hogyha nemet mondok, akkor nem lesz esélyem, és elvágom magam. Márpedig ettől jobban féltem, mint attól, hogy a poltergeitsek mit kérnek. Így belementem.
 És valóban segítettek: Villámgyorsnak tűnve megalakult a saját kis területem. Sőt, az élők ezt egyenesen egy "Ismeretlen szellem országa" címszóval illették. Se élő, se holt nem tudott oda az engedélyem nélkül bemenni, kivéve ha az engem óvó poltergeitsek úgy akarták.
Meghívtam a békalelkeket és a falelkeket is. A falélek még egyszer átjött, körbenézett. Nem szólt semmit, majd visszament.
 Egyszer amikor nem a poltergeitsek által adott országban, hanem a békalelkek területén voltam, az öregnek tűnő békalélek megint odajött hozzám és a vállamra ugrott. "Biztos, hogy jó ötlet volt ez?" - kérdezte a poltergeitsekkel kötött üzletemre utalva. Mondtam neki, hogy szerintem nem volt más választásom. Elbeszélgettünk, és az öregnek tűnő békalélek megértett. Majd felhívta a figyelmem, hogy csak olyan árat kérhetnek, ami az enyém. Tehát ne aggódjak magamban, mert az ő területüket nem kérhetik.
Beszélgetésünk megnyugtató volt számomra, így ujjammal szeretően megöleltem e békalelket. Az aznap estét náluk töltöttem és az éjszakai árnyjátékom, újra fénykarikaként jött elé, de már nemcsak a lapuleveleken. A békák nagyon élvezték.

Majd reggel mondták, hogyha mégse tudok meglenni azon a területen, amit a poltergeitsek adtak, akkor csak szóljak és menedékjogot adnak nekem, úgy ahogy eddig is. Megköszöntem, majd bementem a poltergeitsek által nekem adott országba.
 Aznap reggel olyan jónak tűnt minden. Az élő emberek megtanultak együtt létezni velem, a halottak kedveskedtek nekem, amikor keresztülmentek a területemen. A velem foglalkozó kis társaság meg nagyon boldog volt. Igaz, meg is adtam nekik, minden jót: Dolgozniuk nem kellett, csak engem dícsérniük, velem beszélgetniük és leírniuk a gondolataikat.

 Teltek a napok, majd a poltergeitsek egyre több dolgot behoztak az országomba. Olyan volt, mintha mellettem az ő aktivitásuk is erősödött volna.
Már épp kezdtem elkeseredni, amikor egy zsákruhába öltözött halott ember lelke jelent meg az országom előtt. Arra kért, hogy vagy úgy beszéljek vele, ha beengedem, vagy úgy, ha én megyek ki egy kicsit a területem szélére. "Inkább gyere be te." - mondtam, mert akkor már úgy féltem kimenni az engem védő területekről, mint ahogy egy hatalmon lévő kisgazdag félt annak idején az utolsó földi életemben.
Azon viszont teljesen ledöbbentem, hogy ez a zsákruhás ember tökéletesen beszélt magyarul. Ugyanis akkoriban már nem nagyon használtam ezt a nyelvet, nem volt kivel. Elkezdtem kérdezgetni. Azt mondta, hogy ő nem magyar, hanem szlovák. Azokból az időkből való, amikor létre akarták hozni a független Szlovákiát. Nem volt híres ember, egy egyszerű kis harcos volt, annak idején. Éreztem, hogy igazat mond, mert a saját országomban erre is megvolt a magam érzéke. A zsákruhát nem értettem, de tudtam, hogy gyászolja a saját függetlenségét, meg a fő célját.
Elmagyarázta, hogy ők is függetlenséget akartak, de hol Német, hol Szovjet, hol az Amerikai fél szólt bele. Azt mondta, hogy most is ugyanilyen velem a helyzet. Bár halottként, és nem egy nemzetnek, hanem magamnak, de nekem is külön saját országom van. És mivel nem a magam erejéből teremtettem meg, mert ezt nem tudtam, így ne csodálkozzak, meg ne keseredjek el, amiért az országom nem független. "Értsd meg, országodat a poltergeitsek védik." - mondta.
Megszerettem ezt a zsákruhás embert, így megöleltem és felajánlottam neki, hogy maradjon a poltergeitsek által nekem adott területen. Sokat beszélgettünk, szeretett velem lenni. Mivel én is szerettem, ha velem van, így nem elleneztem. Kivéve akkor, ha a békalelkek területére mentem. Oda nem vihettem, mivel a békákkal nem volt ilyen egyezségem. Bár békáék ódzkodtak az egész országomtól, de külön engem mindig szívesen láttak.
 Olyankor, amikor elmentem, a zsákruhás lélek nem értette, hogy milyen "kettős életem" van nekem. Neki is meséltem a békákról, meg a békáéknak is róla. De mind az öregnek tűnő békalélek, mind én éreztük, hogy a zsákruhás ember megvan nélkülem. Sőt egész jól igazgatja azt a dolgot, amit rábízok.
Hogy miket bíztam rá? Az áthaladó lelkek ellenőrzését, a biztonságot. Kivéve persze az országot óvó poltergeitseket és azoknak a tevékenységeit, amibe nem szólhattunk bele. Úgy tűnt, hogy már a zsákruhás ember is a sajátjának kezdi érezni országomat. Ami érdekes volt, mert én sosem éreztem sajátomnak.
 Egyszer, amikor a békák területén jártam, az öregnek tűnő békalélek megint a vállamra ugrott. "Valami nyomja a lelkedet." - mondta - "Mondd csak, mi az?" Elmeséltem neki, hogy ott az országomban van az az élő emberek társasága, akik engem megidéznek és jólétet biztosítottam nekik. "Egy dolog, hogy meghalt a kutyájuk, mert visszaigazoltan tudom, hogy jól érzi magát." - mondtam - "De mi lesz az emberekkel, akik még maradtak?" "Ide nem jöhetnek." - mondta a békalélek. Majd elmagyarázta, hogy azért nem, mert én ott egy hatalmon lévő uralkodó vagyok, és másképp néznek rám, mint a békák területén. E két szemszög meg annyira üti egymást, hogy nem lehet átvinni. "Csinálj inkább nekik is egy külön országot."- folytatta az öregnek tűnő békalélek. Ötletet adott, ugyanis elmagyarázta, hogyha már kaptam a poltergeitsektől egy országot, azzal a feltétellel, hogy ők felettem vannak, akkor én is leválaszthatok nekik külön egy élő és egy halottaknak lévő országot az enyémből, azzal a feltétellel, hogy a poltergeitsek is, és én is felettük vagyunk. "Attól így még érezhetik jól magukat." - fejezte be az öregnek tűnő békalélek. Azt én is éreztem, hogyha ezt megteremtem, akkor a többit ők majd kitalálják.
Így is tettem. Kinéztem azt a területet, amit a kutyájuk lelkének szántam, ha ő akarja, és kinéztem annak az élő társaságnak is a helyeit, akik foglalkoztak velem. Közöltem, hogy mi az övé életükben, mi a haláluk után, és azt is, hogy mik a feltételek. Legnagyobb meglepetésemre az élők arra a helyre mentek lakni, amit kijelöltem nekik. Azért a régi helyet is megtartottam nékik, ahol azelőtt összegyűltünk. Ha kimondva nem is, de a viselkedésemmel igyekeztem bennük tudatosítani, hogy a poltergeitsek aktivitásai miatt (ami jogos) nemcsak hogy nem vagyok független, hanem az egész kialakított világom instabilnak tűnik. Így arra kértem, hogy az eszméket ők szilárdítsák meg. Azért jelöltem ki nekik és a kutyájuknak is egy kisebb területet, mert azokat volt a legkönnyebb megtartani. Ugyanis a nekem adott területeken, éreztem az adott helynek a jó és a rossz hatásait is.

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.október.13.

 

Oldal: HAJNALODIK - 20.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat