Hajnalodik – 17. rész –

            Tehát ott tartottam, hogy az állatok sokat okosodtak míg az emberek sokat hülyültek, és amint a 13.-ik részben is említettem, az állatok és az emberek halotti világa kezdett találkozni egymással.
Én és a falélek még mindig a békalelkekkel éltünk együtt az ő területükön. A halottidézéseken való részvétel egyre veszélyesebbnek bizonyult, mert már hallani lehetett, ahogy próbálkoznak a bemérésünkkel, és nem tudtuk hova fajul a technika.
Szándékosan kihagyom e műből a párhuzamos univerzum azon részletének elemzését, amire rájöttem. Nem azért, mert akkora nagy titok, hanem csak azért, mert nem akarom jobban bekavarni azokat, akik olvasnak és próbálják követni a cselekményt. A múltbéli időutazás, amiről a 7-ik részben kezdtem beszélni, egyelőre elég.
   Közben azonban egyre többet gondolkodtam, hogy itt, ebben az univerzumban, a halottak világában, ahol épp vagyok, mit tudok tenni. Egy darabig még tudtunk tesze-toszáskodni a bemérő műszerekkel szemben, de aztán mindannyian jobbnak láttuk abbahagyni. Alig tudtam megállítani a békalelkeket, és a falelket, mert nehezen értettem meg velük, hogy most már más időket élünk, és nem megy olyan könnyen az élőkhöz elmenni halottidézésre, mint régen.
Már ott tartottunk, hogy féltünk az élőktől, akár élő ember, akár élő állat volt az. Ugyanakkor láttuk az élők alkotásait: A teljesség igénye nélkül például egyre furább alakzatú tárgyak lebegtek az égen. Ha jól vettem ki, némelyik nemcsak kamerázásra, meg kommunikációra volt képes, hanem teleportációra is.
Magamban eleinte úgy voltam vele, hogy ilyet csak emberek alkothattak, de amikor láttam az élőket, akkor rájöttem, hogy már nem az ember van a csúcson. Nem őhozzá idomultak a technikai eszközök sem, hanem sokféle, négy kemény lábú és hat puhább lábú kisszék méretű lényeké.
Bár a kisszék is rossz példa, mert akkorra már legtöbb ilyen szék a föld alatt, meg néhány egy-két múzeumban volt. Egyszerűen arról se volt fogalmam, hogy mióta vagyok halott, mert teljesen másképp mérték az időt.
Persze azért nem tűntek el az emberek teljesen, hanem éltek ők is a maguk módján, helyet adva az új kifejlettebb intelligens lényeknek. A félreértés elkerülése végett, ezeket senki nem nevezte földönkívülieknek. Azt nem tudtam, hogy jöttek-e nemrég valahonnan, vagy az evolúció továbbfejlődésével alakultak ki, de azt láttam, hogy sok részt vállalnak a gondolkodó lények világában. Némelyik talán még értelmesebb volt, mint az emberek valaha is voltak a történelmük során.
   Egyrészt a veszély, másrészt meg az érdektelenség is előjött, mert már nem éreztem otthon magam az élők világában. Néha vágytam, hogy beszéljek a régi ismerőseimmel. Azt sejtettem, hogy mindenik meghalt, mert vélhetően rengeteg idő eltelt, de foggalmam se volt, hogy merre vannak, sem azt, hogy átmentek-e a fényalagúton.
Érdektelenkedve visszamentem a csalódottság érzésével. Az öregnek tűnő békalélek megint a vállamra ugrott, és kérdezte mit érzek. Elmondtam neki, majd így folytatta: “Talán újjászülettek más testben. Vagy újraszülettek és közben megint meghaltak.” Erre felcsillant a szemem, majd átgondoltam, és így szóltam: “Na jó, de talán már fel sem ismerném őket.” “Ha élnek, akkor inkább ők nem ismernek fel téged.” - javított ki az idősnek tűnő békalélek. - “Nézd, mi máshonnan vagyunk, nem sokat tudsz rólunk.” - majd elmondta, hogy ők szellemileg honnan származnak. Arra is rávilágitott, hogy annak idején, amikor az állatok nem voltak ilyen fejlettek, nehéz volt az élő és a halott állat közt kommunikálni, sokszor ez maga volt a lehetetlenség. Majd kifejtette, hogy mennyire örül a változásnak. “Én is örülök, de a szabadságnak ára van.” - mondtam, majd elmeséltem pár esetet abból az időből, amikor az utolsó földi életemben fanatikus emberekről hallottam. Erre ő is felhozta nekem az öngyilkos halakat, és azt mondta, hogy az is az én utolsó földi életemben történt. “Tehát szerintem a fanatizmus nem az evolúció mellékterméke.” - tette hozzá az öregnek tűnő békalélek. “Jó, de ha nem az evolucióé, akkor mié?” - kérdeztem. “A létezésé.” - válaszolta, majd ezt mondta: “Mind az élő-, mind a halott létezésé.”

                                      Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.szeptember.23.

 

Oldal: HAJNALODIK - 17.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat