Hajnalodik – 4. rész –

 

            Tehát ott álltunk mi meghalt lelkek Budapest egyik terén, és eldöntöttük, hogy tenni fogunk valamit, hogy senki se küldhessen minket a fényalagútba. Hogy is mondjam? Szellembemérő eszközök már léteztek, de úgy volt, mint anno élő gimnazista koromban a mobiltelefonokkal: léteztek már, menőnek tartottuk, de drága volt és az elterjedése szinte lehetetlennek tűnt. (Negyedikben, végzősként nálunk csak két lánynak volt az osztályban mobiltelefonja. De nagy szám volt!) Emlékszem, akkor még nem voltak videókamerák minden utcasarkon. Nos, így volt aztán a szellembemérő eszközökkel is: fel volt már fedezve, de sokan luxusnak tartották. Mondtam a többi szellemnek, hogy ha akarunk valamit, akkor most kell cselekedni, mert valószínűleg ez is olyan robbanásszerűen terjed majd, mint annak idején a mobiltelefon és az utcai kamera. Ezesetben viszont már nem örültünk a technikának, mert potenciális veszélyt jelentett ránk nézve.

Beszéltünk közösen a technikáról, meg arról, mit hogyan kell tenni. Pár halott lelke megkért, hogy biztonsági okokból ne írjak ott konkrét helyeket, és neveket ahol kockázatot jelentenek ránk nézve. Azért kértek meg erre, mert látták, hogy félig-meddig „időutazó” vagyok, és bár meghaltam, meg ott vagyok velük, ugyanakkor mégis élőként itt írom a történetet a gép előtt. Nem akarták, hogy valami olyan kerüljön bele, ami megváltoztatja a dolgokat. Ezzel egyetértettem és egyben elnézést kérek az írásban történő homályosításokért. (Például ha megírnám, hogy Budapest melyik terén vagyunk, akkor lehet, hogy nem ott lennénk. Mert publikus a művem, bárki elolvashatja és következtethet, hogy épp akkor hol vagyok. Talán akadályozhatna is, ki tudja.)

Lehet, hogy a pestiek közül páran, még halottként paranojásabbak? Csíkban sose kértek ilyesmire, bár amikor úgy éreztem, magamtól is elhomályosítottam neveket, és helyeket.

Lényeg, hogy mi halottak közösen kidolgoztunk egy tervet arra nézve, hogyan kell megállítani a fényalagútba erőszakolást. Egyet? Sokat. Mondanom se kell, hogy az enyém vészhelyzetre volt, és mindenki remélte, hogy nem kerülök sorra. Annak ellenére, hogy a tervem még nem alkalmazták, örömmel és aktívan segítettem a többieknek: Élő embereket győzködtünk meg, közösen halottlátókhoz mentünk, és elbeszéltük mit óhajtunk.

Bár az élők nemzetiségi összetételét nem árulom el, de több olyan ember volt már Budapesten, akik érdeklődtek a túlvilág és úgy általában a szellemvilág iránt. Tehát meglepő módon volt labdábarugási lehetőségünk.

Ám ahogy ez azelőtt is ment, az élők közt akkor is megosztás történt: voltak akik továbbra is a fényalagútba akartak minket tuszkolni, de voltak, akiket sikerült meggyőzni. Természetesen a bizonytalanból volt a legtöbb, mint szinte mindig, de ez érthető. A szellemvilág egyre nagyobb aktivitása még minden élőnek újdonság volt. (Nekünk is.)

            Teltek múltak a hónapok, és aggódva figyeltük a változásokat. Egy-két szellembemrő műszert néha ki kellett kerülni, de alapvetően nem volt baj, és sikerült nevetségessé tennünk azok használóit. Persze ahogy az élők közt megosztottság volt, úgy nekünk is megvolt a másik felünk. Ugyanis Budapestnek egy régebbi helyén azok a meghalt lelkek gyűltek össze, akik már több száz éve elhunytak, és nem akarták elfogadni, hogy mi jobban tudjuk a dolgokat, mint ők. Nem értekelte őket, se a bemérő műszer, se semmi: mindent úgy akartak csinálni, mint azelőtt, amíg el nem tűnnek, vagy amíg ők is be nem kerülnek a fényalagútba. Bár már nagyon kevesen voltak, ugyanakkor sokan féltékenyek lettek ránk. Állítólag ilyen szellemi szervezkedést ők még nem láttak. Tudtak a békalelkekről, és érezték, hogy valami változik, de elzárkóztak tőlünk. Ha halottlátóval, vagy spirituális élővel kerültek kapcsolatba, teljesen mást mondtak neki, mint mi. Nem hiszem, hogy rosszindulatból csinálták, csak egész egyszerűen másképp látták a világot.

Mégse értettem, és mivel én voltam a vészhelyzet tervével gondoltam, hogy megelőzöm a bajt, és találkozok velük. Sokan közülünk megpróbáltak lebeszélni, hogy úgyse hallgatnak ránk, de mondtam, hogyha meg se próbáljuk nem tudjuk meg. Aztán megpróbáltak elijszeteni, de mondtam nekik, hogyha segíteni nem akarnak, legalább ne hátráltassak.

Így történt az, hogy elmentem hozzájuk. Nem örültek nekem, de valamiért fogadtak. Nem tudom mit, de valamit éreztek bennem. Eleinte egy csomó kérdést zúdítottak rám, hogy hol éltem, hol haltam meg, mi közöm van a városhoz. „Na, itt is megvan a származás, akárcsak annak idején, amikor éltem. Aztán azzal jönnek, hogyha nem vagyok budapesti, mit szólok bele. Pont úgy mennek a dolgok, mint az élők közt.” – gondoltam magamban. Persze nem mondtam, mert éreztem, hogy sem helye, sem ideje nincs itt a veszekedésnek. Mondtam nekik, hogy tanultam róluk és korszakaikról még iskolásként történelemből. Felidéztem pár dolgot, és közöltem, hogy tiszteletben tartom régiségüket az adott helyen. Ami nagyon meglepett, hogy nem vágtak a szavamba. Tehát nem voltak olyan szeleburdiak, mint mi akik később haltunk meg. Talán azért, mert ők egy kevésbé rohanó világban éltek, és ennek megmaradt a nyoma haláluk után is. Ezért nem értettek minket, újabb halottakat. Majd meséltük egymásnak saját történeteinkről. Páran megszerettek és mondták, hogy maradjak velük. Őket eddig sem űzték el, bizony sokuk idejében volt mágia, meg boszorkányság, és ha szellem bemérő ketyere nem is, de tudnak magukra vigyázni az újkorban is.

Szeretetükkel hatalmas nyomást helyeztek rám, a szó jó értelmében. Nyomást, mert akkora szeretetre és törődésre még addig nem emlékeztem soha, ugyanakkor akarva-akaratlanul láttam a halványodásuk. Tehát szeretetük ellenére nem éreztem magam biztonságban. „Mit válasszak? Menjek vissza a modern halottak közé, akik nem szeretnek annyira, de biztoságosabbak? Vagy maradjak itt a régi halottak közt, akik nagyon szeretnek, de nincs megfelelő biztonságérzetük?” –ezen dillémáztam. Mondtam nekik, azt még megértem, hogy ők több száz éve, és hatalmas korokon átívelve itt vannak. De mi a helyzet a többiekkel, akik elmentek? Ők ugyan nem használták a fényalagút kifejezést, de azt mondták, páran átléptek a világossaágba. Viszont sokakról meg fogalmuk sincs hova kerültek.

Na erre egy darabig nem tudtam válaszolni, és mivel a halottak birodalmában másképp telik az idő, beesteledett. Észrevettem, hogy milyen profin feltalálják magukat éjjel is: jönnek-mennek és intézik a dolgukat. Egyesek azt csinálják, amit életükben tettek, mások meg azt, amit szerettek volna, de valamilyen okból nem tettek meg. Ezért voltak szelíd arcú gyilkosok, és agresszív arcú szelídek. Aki nappal mosolygós volt, éjjelre olyan lett, mint a halál angyalának nevezett szellem. A törpe félelmetes óriás lett, a koldus meg herdáló. A rabló kinézetűből viszont aranyos szelíd sugárzás jött és olyan arca volt éjjel, mint egy fényes angyalnak. Közben, amíg néztem árnyjátékukat, rájöttem, hogy nekem nem árthatnak, mert nem éltem az ő világukban, vagy ha éltem is, újra megszülettem. Közben néztek rám, mint egy egyszemélyes közönségre a régi halottak birodalmának színpadáról. Bizony én voltam a „külföldi”, de nem azért mert erdélyi vagyok, hanem azért mert új halott voltam hozzájuk képest.

Játék közben odalépett hozzám egy közülük, és hátulról finoman megérintette jobb vállamat. A dermedtségtől hátra se néztem, de tudtam ki ő. Egy volt azok közül, akik éjjel is ugyanolyanok voltak, mint nappal. Megtudtam, hogy ő az élettel betelve halt meg, és sosem akart más lenni, mint amilyen volt. Ő ezért pont olyan éjjel, mint nappal. Azt mondta, hogy szinte minden éjjel ugyanezt a darabot játszák el, és ezért örülnek nekem, mert így egy kis változást viszek nekik. Hálás voltam a felvilágosításért és azért a szeretetért amit sugárzott felém. Közben tovább néztem az árnyjátékot és vegyes érzelmek kavarogtak bennem: egyrészt sajnáltam őket, hogy nem élhették meg életükben, amit akartak; másrészt meg irigyeltem is a szeretetükért, meg azért, hogy ők legalább halálukban kifejezik azt, amit mi még nem tudtunk.

Azt is mondta ez a vállamat megérintő halott, hogy van nálam egy fáklya, aminek a tüze kell nekik. Mondtam, hogy én nem sajnálom tőlük a fényt, de szerintem inkább nekem kellene az ő tüzük. Erre fel az egész árnyjáték megállt és minden régi halott rám figyelt. Megijedjtem. Úgy éreztem magam, mint amikor egy modern színházi előadáson vagyok, és hirtelen a közönségből rámutatnak valakire. (Ilyet éltem át még legutolsó életemben.) Kicsit megzavarodtam és furcsa, bizalmatlan nézések jöttek felém. Majd éreztem, hogy beszélnem kell. Elmagyaráztam nekik, hogy szerintem náluk van a fáklya tüze, mert nem vágtak a szavamba, képesek voltak meghallgatni és meg is tették, szeretet sugároztak, és látom, hogy ők legalább a halálukban kitudják élni azt, amit életükben nem mertek, de nekem meg a többi új halottnak még ez se megy. Ezután éreztem, hogy irigységüket sajnálat váltja fel, és bár nem mondták ki, de tudtam: legfőképpen azért sajnáltak, mert az általános tiszteletet és megbecsülést szeretetnek éreztem. Holott az ő szótárukban sokkal fűszerezettebb a szeretet. Rájöttek, hogy én ilyet nem tapasztaltam. Akarva-akaratlanul de akkorra már én is elkezdtem sajnálni magam, zavarba jöttem. Majd felnéztem és a vállamat megérintő szellem szólt, hogy vegyék elő nekem az ő fáklyájukat. Majd mondták, hogy én is. Akkor pillantottam meg valamit a fejem fölött, amit addig nem láttam: egy hatalmas fáklya volt a fejem fölött, tele fondorlattal és olyan bölcsességgel, ami nem tőlem van, de azért volt ott, hogy használjam. Levettem a fáklyámat és ők is a sajátjukat, majd kölcsönösen meggyújtottuk egymásnak. Aztán átöleltük egymást. Páran még folytatták reggelig az árnyjátékot, de megvoltak könnyebbülve. (Bár akkor el se tudtam képzelni, hogy miért voltak feszültek. Ugye a szomszéd kertje mindig zöldebb.)

Reggel kérdeztem tőlük, hogy most a fények egymásnak való átadása után mi lesz? Azt mondták, hogy hirtelen nem fog történni semmi, de lassan látni és érteni fogják gondolkodásmódomat és az újkor történéseit. Na és velem? Azt mondták, hogy én meg kifogom tudni élni magam, ahogy szeretném, és ez egy akkora ösztön, amit nem fogok tudni visszatartani, de nem is kell. „Újkor történései? Milyen újkor, amikor én is évtizedek óta halott vagyok, és a mai technikának a felét sem értem? De legalább azt értem, amit rólam mondtak, remélem ők is, amit magukról.” – gondoltam magamban, aztán elköszönve tőlük elhagytam helyüket.

Visszamentem azokhoz a halottakhoz akikkel megegyeztünk, hogy teszünk a fényalgútba tuszkolás ellen, és kérdezték, hogy mire jutottam. Próbáltam elmesélni, hogy milyen sűrű és izgalmas éjszakám volt, de a többségük képtelen volt elejétől a végéig odafigyelni arra, amit mondok, így nem is értették. Mondták, hogy mondjam el két mondtadban, de nem lehet. Csak azért mondjam el két mondatban, mert úgy sietnek, hogy esnek orra? Ettől csak még lassabb lesz minden. Rájöttem, hogy egy nagy leckénk van a régi halottaktól: meg kell tanuljunk nem sietni. De mindaddig nem tudják tőlem átvenni fáklyájuk fényét, amíg nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy nálam van. Bár nem mondták ki, hogy miért pont hozzám került, amikor én nem is éltem olyan sokat Budapesten, de éreztem, hogy erre gondolnak. Így kezdtem el végignézni ottani újhalott társaim kapkodó szenvedését, ami nekem se volt egyszerű.

Hogy miért én kaptam a fényt? Nem tudom. Nem hiszem, hogy jobb, vagy különb voltam, mint a többi, csak valamiért nekem nyíltak meg a régi halottak. Talán megnyithatta volna más is a szívüket. Csak akkor a szél hozzám sodorta szívüknek kulcsát. Nem tudom, hogy miért, de nem bánom, jó volt az így.

Úgy éreztem magam, mint amikor utolsó földi életemben egyszer Comăneşti városában voltam pár fiatal között. Egy matematika példán rágódtak. Én is tudtam a megoldást, de nem hallgattak meg. Nem hitték, hogy értem a feladatot, talán azért nem, mert akcentussal beszéltem románul. Ahogy ott életemben nem ment, úgy pont úgy nem ment egyből halálom után se az ilyen átadás. Nálam van valami, ami valószínűleg segíthet, de nem akarják. De ennek is megvan a maga ideje.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.március.09.

 

Oldal: HAJNALODIK - 4.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat