Időbeli beszédrészlet az agymosásról

 

            Igen, ez abban az időben történt, amikor az emberek azt hitték a rabtartójukról, hogy igazi szabadságot ad nekik. Furcsa idő volt: a buta boldog volt, az okos meg szomorú. Persze mindig voltak kivételek, de nagy általánosságban ez volt a nézet.

Történt egyszer, hogy egy családban megszületett egy fiú. Nevezzük most Karbának. Nem tudom miért találtam ki ezt a nevet, de ez tetszik a legjobban. Vicces, na mindegy. Karba volt az, aki átlátott pár szitán, de ugyanakkor ott volt a nagy visszafogottsága, mert a család, amely őt nevelte, nem teljesen.

Bár az egész Világ érzékelte, hogy valami nem stimmel a korral, mégsem akartak tudomást venni róla. Így történt ugyanaz Karba családjával is, mint sok mással: a szülők karriert építettek, és közben a gyerekek reakciót, érzelmeit többnyire álltudományos, mégis tudományosnak hitt folyóiratokból, és felsőfokú valamit végzett spécinek tartott professzoroktól próbálták kitalálni.

Karba még abba az időben élt, amikor volt egy kis mozgása. Még nem voltak mikrochippek beépítve mindenhol az egész emberiségbe, különösen nem ott, ahol ő élt. Egy elmaradottabb vidék volt, és ez pont annyira volt az emberek áldására, mint átkára.

Nos Karba kiskorába tanult. Nem ment neki könnyen, mert rengeteg követelmény volt. De remélte, hogy ha nagy lesz, akkor majd érvényesülni fog azzal a sok dologgal. Általános iskolában is már agyon hajtották, így a szuperzseniknek esélyük sem volt. Hogy miért? Mert a szuperzsenik lassan érnek. Márpedig a kapkodó Világ, nem adott nekik esélyt. Ja, hogy akkor mégis miért kapkodtak? Mert a hatalom tudatosan ezt diktálta nekik, de persze ezt akkor senki nem akarta átlátni. A hatalom célja talán nem az volt, hogy okos és ügyes emberek kerülejenk ki, hanem az, hogy kicsit butábbak legyenek. Tehát legyen annyira buták, hogy ne akarjanak lázadni, ne lássák, hogy rabok, ne is gondoljanak rá. De ne legyenek annyira ostobák se, hogy ne tudjanak nekik rabszolgáskodni. Így történt az, hogy Karbát nagyon butának tartották, holott nem volt az.

Karba emiatt rengeteg pszichés problémát gyűjtött össze, és igen idegbeteg is lett. De akkoriba nem jutott el az emberiségnek nevezett valami arra, hogy az idegbetegséget is éppúgy elismerjék, mint a kómába esést. Így Karbának nagyon nehéz élete volt. Megutálta az embereknek nevezett lényeket, a saját nemzetét, a földi élet és a család értékét, amely tudtán kívül a rabszolgaságot részesítette előnyben.

Karba sokat kért, hogy ne írjam meg ezt a történetet: Szerinte a sok .. (kimoderált szöveg), akik az Interneten lógnak, úgyse értik és csak hülyeségeket fognak kommentelni, aminek semmi értelme. Még az udvariasabbja is csak azt fogja mondani, hogy ezt nem érti. Mondtam neki, hogy igaza van, de ha erről sohasem írok, akkor nem lesz meg a történelem eme porszeme és tán azt fogják hinni, hogy itt mindenki ... (kimoderált szöveg) volt. Gyüljön egy kicsit a történelmi pislákolók száma. Mert bizony történelmet írunk mindannyian, akár elismerjük, akár nem.

Karbával történt az, hogy nagyon jó tehetsége volt a zene terén. De ahhoz, hogy zeneiskolába menjen le kellett volna érettségizzen. Ahhoz, hogy leérettségizzen meg, kellett volna értenie a matematikához. Márpedig azt ő nem értette és nem is szerette. De csak összeszedte magát és pár év késéssel leérettségizett. Igen itt mondhatjuk azt, hogy na mégis csak volt akaratereje ennek a Karbának. Valóban. De megérte? Karba szerint nem. Mert annyi időt elvesztegetett az érettségivel, hogy közben megnyomorította zenei tehetségét. Oké, nincs semmi baj, mert egy normális Világban visszajönne. De egy normális Világban nem került volna ilyen helyzetbe. De ez egy rohanó, kapkodó Világ volt, tele idióta sztárokkal és tehetségtelen bálványozottakkal. Karba próbált a zene felé irányulni. Szegénynek meg kellett élnie valamiből. Így elment takarított. Majd behoztak egy olyan szabályt, hogy csak az takaríthat, aki legalább 5 nyelven beszél középfokon. Így ezt az állását elvesztette, és máshoz nem volt tapasztalata, úgyhogy másra se vették fel.

Próbált zeneiskolába menni. A jobbat nem tudták megengedni, így egy gyengébbet választott, ami egy éves gyors. Elvégezte, de mondanom se kell, hogy a meg nem értés mellett, találkozott a kapkodással is, és nem volt ideje senkinek  az ő kibontakoztatásához. Így maradt a semmivel.

Már el is felejtette tehetségét, de néha szunnyadt benne.

Mondtam, hogy minket nem lehet összehasonlítani, mert neki nagyobb tehetsége van a zenéhez, mint nekem az íráshoz, de próbáljon meg telepíteni egy zeneprogramot és mentse el a zenéit. Szégyenítse meg azt a kort, amiben él, hogy nem őt ismerték el. Elpirult, de megakarta fogadni szavamat. Csak aztán neki is jöttek, ama általános ötlettel, amit mindenkire megpróbáltak ráerőltetni: ha nem végeztél egyetemet, és nincs hatezer nyelvvizsgád jól van, de legalább alapíts családot. Sok évet el vett ez a zsákutca Karba életéből is. Még több lelki sérüléssel, pszichés problémával és rossz tapasztalatokkal.

Mondtam Karbának, hogy a társadalom ilyen, és ha hülyeség kell nekik, akkor legyen rabszolgák, nem kell őket megmenteni. Huszonéves koromban én is megakartam menteni a társadalmat, de amióta olyan verseket írok, ami azt sugallja, hogy maradjanak ostobák és rabok, azóta nem hallom annyit a megnemértésüket.

Karba persze ezzel nem értett egyet. Azt mondta, hogy akkor ő a jövőnek írja le. Nem tudtam és nem is akartam ebbe beleszólni.

Természetesen nem könnyű kitörni: a nagy fehér emberes társadalmi álmot, hogy családalapítás, és a gyerekek felkészítése a tudatlan rabszolgaságra, nála se jött össze. De volt munkája és próbálta ő is megtartani. Aztán, ha szabadideje volt, akkor felszusszant. Néha ír egy-két zenét. De ha kiesik a gyakorlatból, akkor nem mindig olyan. Mert gyakorlatkiesésnél, a zenében is olyan, mint az írásban: vagy jön az ihletnek nevezett valami, vagy nem.

De láttam, hogy újra elkezdte. Karba azt mondta, hogy dalba önti fájdalmát. Jól teszi.

            Megjegyezném, hogy Karbának már nehezebb, mert ő pár száz évvel utánam élt. Ha ne lett volna egy kapocs köztünk, sose tudtunk volna beszélgetni. Ekkor, mármint Karba idejében, már törvényben volt például az is, hogy az utcasepréshez érettségi, két nyelvvizsga, utcaseprési történelem, művészet, és persze utcaseprési tanfolyam is kellett. Egyedül ez utóbbit értem, mert sok modern gépet kellett használni az ő idejében.

Neki már az is teljesen természetes, hogy a közlevegő annyira szennyezett, hogy nem lehet belélegezni szinte sehol. Így sűrített levegőt, úgynevezett kis palackokat árultak. Nem tudom miért hívták palackoknak, amikor egy egyszerű kis, műanyag valami, levegővel teli, de sebaj.

Ő is ilyet lélegzett be, és akinek nem volt pénze megvenni, az könnyen megfulladhatott és megbetegedhetett. Persze Karba társadalmában az emberek majdnem mind, mindenben mélyen egyetértettek a vezetéssel, és általános szükségszerű művelődésnek tartották az utcaseprő diplomázását is. Amit nem láttak át, hogy ennek nagy stressz a következménye, a stressznek az idegbetegség, és a pszichopatizmus. Más szerencsétlenek az akkor már egyetlen vallásban kerestek menedéket. Sok kijenetése volt ott a vallásnak, de lényegében összefoglalva: dolgozz, alázkodj meg, és majd odaát megkapod a jutalmad. Na persze...

Karba kétségbeesetten kereste azt a Világot, ahol ő tudna élni. De nem találta. Az időutazás nem ment még, csak az időbeli kommunikáció, de az is korlátozottan. Mondtam, hogy én a múltban vagyok, és nem látom az ő jövőjét. De ő a jövőből látja, hogy velem mi történt és mondja el nekem. De azt mondta, ezt nem lehet, jobb, ha nem tudom. Faggattam, de végül beletörődtem, hogy nem mondja.

Viszont sokat mesélt az ő helyzetéről és érzéseiről. Talán nem tudtam rendesen leírni. De sajnos be kell érned velem, mert Karba nem tudja az én időmben megírni.

Beszélt a teljes kontrollról, az elektronizmus kibontakozásáról, a levegő szennyezettségéről, a nyomorról és a kimosott agyú emberekről. Ez utóbbi fogott meg a legjobban. Ezért ezzel kapcsolatban érdeklődni kezdtem.

Azt mondta, hogy az embernek az az életcélja, hogy megéljen. Ennyi. Erre sajnálattal rácsodálkoztam. Majd kijavította magát, hogy van még művészet, de azt csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, mert „a tehénnek nincs ideje művészkedni”.

Na puff. Jól megmondta. Szóval a tehénnek. Azt mondta igen, mert a tehén eszik, borjút szül levágásra, majd azt is hízlalják. Nincs idő gondolkodni, menni kell. Amelyik tehén nem úgy fejlődik, vagy nem ad annyi tejet, amennyi kéne, azt kiiktatják és kész.

            Szerettem volna még faggatni, de ez annyira mellbevágott, hogy nem tudtam, és a kedvem is elment.

Kérdeztem az Új Világrendről, a határokról és hogy kivel mi történt, de azt mondja, hogy erről nem szabad beszélnie.

Majd megkérdeztem, hogy mit lát? Ha minden Internetre kitett dolog megmaradt az én koromból, mint ahogy állítja, akkor mit lát? Kiposztoltam ezt az írást? Azt mondta igen. Kérdeztem, hogy mik a kommentek. Azt mondja, sokan nem értik mit írok.

Majd kíváncsiságból megkérdeztem, mi van akkor, ha ezt a válaszát is beleírom a kommentekről, vagy mi van akkor, ha nem is posztolom ki ezt az egészet? Azt mondta, hogy nem tudja, de én nem egy olyan egyéniség lehetek, akik nem posztolja ki, amit ír.

            Valóban kiposztolom, mert kíváncsi vagyok. De a címet megváltoztattam, pedig nem szoktam.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2014.július.09-10.(hajnali órák)

 

Megjegyzés: A történet kitalált, fiktív alakot és társadalmat szemléltet. Minden egybeesés a véletlen műve.

 

Oldal: AGYMOSÁS?
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat