Hajnalodik – 2. rész –

 

            Teltek múltak az évek, vagy talán az évtizedek, nem tudom. Már nem volt normál időérzékem. Néha értesültem arról, hogy haltak meg a régi ismerőseim közül is, de nem találkoztam velük. Nem is fájlaltam, már jól éreztem magam a hegy tetején, fenn a köd felett.

De egyszercsak bekövetkezett egy kisebb változás. Sokakat meggyőztek arról, hogy át kell menni valami fényalagúton. Nekem nem volt kedvem, és amikor ilyet hallottam mindig ellenálltam. „Hagyjanak nekem békét.” Kíváncsian vártam, hogy ki jön vissza a fényalagútból, de soha senki. Egyre kevesebben lettünk. Már kezdett az az érzésem lenni, hogy a hegy feletti lakhelyünk is összekeveredik az élők világával. Engem nem zavart volna, de ők nem tudtak meglenni mellettünk. Egy dolog, hogy szép nagy palotát építettek, még azt is elviseltem, hogy a tér helyzavarában nem tudtam pontosan hol vagyok. Már az élők zajait is megszoktam. Na de azt nem, hogy mindenféle kísértő, néha vallási módszerekkel próbáltak meg elűzni otthonomból. Gyakran kivertem kezükből a tárgyakat, mikor nagyon ingereltek. Pont olyanok voltak, mint amikor élőként találkoztam az élőkkel: sokszor nem tudták, hogy a másikat egyszerűen csak hagyni kell és megnyugszik, hanem mind csak ragozták a dolgot és idegesítettek. Na ilyenek voltak ezek a halottűzök is. Egyszer amikor ’unalmukban’ megpróbáltak rávenni, hogy menjek el, rájuk akartam borítani az asztalt, de csak megbillenteni sikerült. Próbáltam mondani nekik, hogy nem ártok nekik, csak hagyjanak békén, de nem értették. Pedig igazán elmondhatták volna, mit csinálok, mert nem tudtam, hogy a mi világunkból mi szűrödik át nekik és mi nem. Mint ahogy mi sem érzékeltük őket állandóan.

Egyszer megjelentek valami kütyüvel a kezükben. Mivel még utolsó földi életem halovány emlékeiből tudtam, hogy fizikusok, meg tudósok kísérleteztek egy szellemek és halottak lelkeit bemérő műszerrel, gondoltam, hogy ez biztos valami olyan. Féltem közel menni, mert nem tudhattam milyen a gépezetük. „Az élő emberek technikája gyorsan fejlődik. A műanyag és az elektromos áram is milyen gyorsan terjedt, amikor utoljára éltem. Lehet, hogy ez a kütyü nemcsak bemérni tud, hanem el is küldeni? Árthatnak nekem vele?” – ezen gondolkoztam, és mindig kerültem. Szerencsémre, egy idő után kezdték hülyének érezni magukat, és tudomásul vették, hogy „nincs semmi természetfölötti” ebben a házban. Ezután igyekeztem úgy csukni az ajtókat, és csak akkor menni, amikor nem hallottam és amikor semmilyen formában nem érzékeltem őket, nehogy baj legyen.

Lassan észbekaptam, hogy már csak én vagyok a nagy házban egyedül. Próbáltam kimenni, hogy vajon mi van lent, lenézek Csíkszeredára. Megijedtem: fura utak, meg oszlopok, valami körök, amikről el se tudtam képzelni, hogy micsoda. Nem mertem közel menni az ismeretlen eszközökhöz, mert féltem, hogy bemérnek. Ismeretlen technika, nem tudom mit árthat nekem, ráadásul már a többi halottat se láttam, akik velem voltak. Ránéztem a városra, de teljesen furcsa. Egyik fele nagyon romos, másik fele nagyon modern. Felnéztem a Sutára, de már nem láttam fenyőfát. „Na, biztos kivágták.” – gondoltam. Bementem a város széléig, de mivel annyira taszított és idegen volt, vissza akartam fordulni. Majd eszembe jutott, hogy régen, amikor legutoljára éltem, bal oldalt ott volt egy temető. Elmentem oda, hátha megtudom, miért vagyok egyedül, de ott se láttam senkit. Beljebb menni féltem, és mivel se a jó, se a rossz érzelmeket nem könnyű befolyásolni, nem tudtam mit tenni, visszamentem a hegyre a házhoz. Mikor nem érzékeltem senkit, bementem. Majd ott állt valaki, és közölte, hogy menjek vele. Mondtam, hogy engem már az élők is próbáltak a fényalagútba küldeni, és nem akarok menni. Majd ahogy jobban megnéztem, olyan ismerős arca volt. Rájöttem, hogy ki ő, és azt mondta, hagyjam a fényalagutat, de menjek vele Budapestre. Kérdeztem, hogy mivel, és egyáltalán hogy került ide. (Ugyanis akkor már egy jó ideje nem mentem sehova. Félelmetes volt az a fényalagút.) Majd visszaemlékeztem, és felelevenítettem, hogy miként mentem egyik helyről a másikra, közvetlen a nagy koppanásom utáni időkben. Mégsem akartam elindulni, pedig kíváncsi voltam, mi történt ott. Így rábeszéltem ezt a másik halottat, hogy töltsön a házban velem legalább egy éjszakát, mielőtt elmegyünk.

Közben beszélgettünk, emlékeztetett arra, hogy milyen aktív voltam legutolsó életemnek egy bizonyos budapesti szakaszában és hogy nemcsak a Tudor negyedben van egy darabom, hanem ott is. Mivel ez az ismerősöm nem volt olyan óvatos, így az élők éjjel megint szellemzajt hallottak. Csak akkor jöttem rá, hogy neki nincs tapasztalata arról hogyan kell az élők házában lakni. Majd az egyik megint elővette azt a kütyüt. Alig tudtam az ismerősöm elrángatni előle, és megértetni vele, hogy óvatosnak kell lenni. Ha jól tudom őt be is mérték.

            Aztán halottam amint a konyhában azt beszélik, hogy holnapra kihozzák az egész közösséget, elűznek engem és „megszentelik” a helyet. Nagy dillémába kerültem: ha elmegyek, lehet, hogy úgy megszentelik a házat, hogy sose jöhetek vissza, azt se tudom milyen ezeknek a szentelésük; ha maradok, akkor elmegy a barátom és ilyen állapotban egyedül nem biztos, hogy Budapestre találok; ha ráveszem, hogy ő is maradjon, akkor lehet, hogy mindkettőnket elűznek, talán a fényalagútba. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy mi aggaszt, de nem értette. Aztán nagy nehezen, de észrevétlenül kimentem egyedül a kertbe. (Igen, akkorra már kert is volt ott.) Rájöttem, hogy a halottak birodalmában is ugyanúgy aggódok az anyagi helyzetemért, mint ahogy élőként csináltam. És a meg nem értés is pont úgy idegesít, mint ahogy életemben zavart. Majd ránéztem a csillagokra, és észrevettem, hogy még nem teljesen szennyezett a világ. Hiszen tiszta az égbolt, és bár fényesebbek a műholdak, meg nem tudom pár száguldó csíkról, meg gömbről, hogy micsoda, de a csillagok ott vannak. Elöntött valami spirituális érzés, és akkor éreztem, hogy döntésem van: Most döntöm el, hogy kilépek-e az aggódásból és elmegyek az ismerősömmel Budapestre, vagy nem.

Na de nem ment ez se simán. Kirohant hozzám az ismerősöm, hogy megint bemérték és jönnek azzal a kütyüvel. Szerencsére a kertbe nem mertek kijönni, mert sötét volt, és nem is érzékelték, hogy ott vagyunk. De mire én megnyugodtam, ő pont akkor lett ideges. Azt mondta, hogy gyorsan mennünk kell innen. Alig tudtam lenyugtatni és elmagyarázni, hogy éjjel, kivilágítás nélkül nem lehet elindulni sehova. Ilyen sötétben még néha földi életembe is elvesztettem a tájérzékem, nemhogy most. Amikor csend lett, kihoztam a cuccaimat, mert azt ők úgysem látták, és az ismerősömmel kint töltöttük az éjszakát a kertben. Nem aludtunk, de a mi állapotunkban már nem is nagyon volt rá igény. Ahogy kivilágosott, egyből útra keltünk. Még fél pillantásból láttam, ahogy más élők közelednek a házhoz, és tudtam, azért jönnek, hogy kiűzzenek. Ámde bolondot csináltunk belőlük, mert mi pont akkor indultunk el Budapestre. Hogy mire jutottak ők a szelleműzéssel? Nem tudom, de már nem is érdekel.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.március.06.

 

Oldal: HAJNALODIK - 2.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat