Hajnalodik – 13. rész –

 

            Felértünk a hegyre mindannyian. A vállamat megérintő óhalott odalépett hozzám és így szólt: „Mintha téged két világban látnálak egyszerre. Mit kopogtatsz kezeiddel azon a nagy fekete táskán?” – kérdezte. „Az nem táska, hanem laptop.” – feleltem neki, majd így folytattam: „A halott énem kapcsolatban van az élő énemmel, aki jelenleg ír egy gépen.” Nagy nehezen kitisztáztuk, hogy a gép is laptop, és azért írom le, hogy aki életemben, és életem után olvassa az lássa, hogy mire vagyok képes, és tudja, mi történt.

„Akár táska, akár nem, a szerszámod érdekes.” – magyarázta a vállamat megérintő. Azt is elmondta, hogy voltak még előttem óhalottak, akik hasonló módon kapcsolatban álltak a saját élő lelküknek egy bizonyos időszakával, és bár olyat nem látott, hogy laptopra írjanak, de tollal papírra és egy érdekes szürke kemény eszközre igen. A szürke kemény eszközről nem tudtam micsoda, és a vállamat megérintő se volt biztos, de szerinte az egy tőlük is jóval régebbi világból való.

Ekkor megértettem, hogy nem muszáj eltűnni a süllyesztőben, akármilyen rég haltam meg, még maradhatok. A vállamat megérintő beszélt ezen írások veszélyeiről, hogy akármire írok, akármilyen modern eszközzel, azt bárki az élők közül is olvashatja. Elmesélt különboző régebbi történeteket, ahol a meghalt ember lelke leíratta mi van vele, ugyanígy, mint én, a saját élő lelkemmel, majd pár pillanat múlva meg lett akadályozva, mert valaki bekavart. Nem tudhatom, hogy milyen szándékú és milyen képességű lények olvassák, amit leírtam. Úgyhogy kicenzúráztam azt, ami arról szól, hogy hogyan készítettük el mi újhalottak és óhalottak a saját lakhelyünket. Annyit elmondhatok, hogy nem olyan lett, ahogy terveztük, de mégis sikerrel jártunk.

            Persze azért nem ér véget itt a történet. A földi életben is voltak olyan dolgok, amikről nem lehetett beszélni, mégse fejeződött be. Örültem, hogy van egy hely, ahol megtudok húzódni. Néha kimentem, beszéltem az élőkkel, kérdeztem őket, hogy milyen időszámítás szerint számolnak, meg azt is, hogy milyen rendszerben élnek. A „rendszer” szót nem értették, sokat mérgelődtem miattuk.

Sokszor annyira felidegesítettek az ostobaságaikkal, hogy rájuk borítottam az asztalt. Ilyenkor általában, az élők megijedtek, felszerelték a szellembemérő eszközöket, és a politkai fórumokon ők lettek a legnagyobb szájúak azzal, hogy be kell tiltani a szellemvilággal folytatott kommunikációt.

Persze ez általában addig tartott, amíg nem csalódtak újra a világukban és a saját életükben. Ekkor mindig újra elkezdtek szellemeket idézni. De én többet nem mentem, mert haragudtam.

Lehet, hogy sokan úgy látják, az élőknek volt igaza. Lehet, hogy sok olvasóm elvárja, hogy azt írjam, igen nekik, vagy azt, hogy egyikünknek se. Lehet, hogy sokan még éretlennek tartanak eme kijelentésemért, viszont én megvagyok győzödve, hogy ebben a kérdésben, az adott helyzetekben egyedül nekem volt igazam. Nagyképű lennék? Akkor elmondom az én szemszögemet. (Senki ne kérje, hogy más szemszögét mutassam be, erre nem vagyunk képesek.): Tehát megidéztek az élő emberek, mert beszélni akartak a szellemvilággal. Nem tudom, hogy mindenhova ment-e valaki, de nekem élvezet volt szerepelni és elfogadni az ilyen helyzeteket. Ez egyfajta flört az élők és a halottak között. Idáig rendben van. De amikor beszéltem az élőkkel rájöttem, hogy már nem kell tévé ahhoz, hogy ostobák legyenek, már nem kell fluóros csapvízzel és egyéb butító ételekkel/italokkal fertőzni őket. Már maguk is fertőzöttek. És akkor elvárták, hogy én észben egyenrangú félként kezeljem őket. Na ne! Utolsó földi életemben én se kértem a fizikai munkást, hogy velem egyforma fizikai erősségűnek tekintse magát, hanem elismertem, hogy abban ő az erősebb. A mai napig nem értem, hogy az ésszel és a lelki dolgokkal miért nem lehetett így. Na ezért kérdeztem meg az élőket, hogy milyen rendszerben élnek. Hiába magyaráztam nekik, hogy volt királyság, köztársaság, fasizmus, szocializmus, demokrácia, nem értették. Na ezért borítottam rá az asztalt sokakra.

Már kezdtem feladni, amikor egyszer megidézett egy intelligensnek látszó földi kör. Ezek az élő emberek felkészültek voltak. Bár nem tudták a nevem, de úgy beszéltek, hogy nekem tetszedjen: Nyakatekert bonyolult szavakat használtak, kérdeztek az én koromról, ők meg mesétek a sajátjukról.

Mivel sok időt töltöttem a Napon, és ez is benne volt az élményvilágomban, már nem tudtam úgy beszélni, mint egy „igazi” emberhalott. (Talán ez volt a szerencsém.) Eme földi körben észrevettem, hogy egy speciális műszer van elrejtve a falon, ami épp engem mér be. A földi kör elmagyarázta, hogy most már pár állatot is egyenrangúként fogadnak el az embernek, nem úgy, mint régen. Ezt elhittem, mert igazolni látszott a többi halott élőlény lelkének megjelenése. (Addig ugyanis külön, tőlünk is alig látható világban éltek. De a halott állatok és a halott emberek világa is akkorra már kezdett összemosódni.)

A földi körben egy intelligensnek és öregnek tűnő úr beszélt velem a legtöbbet. Mivel közülük minden élő megvolt zavarodva, és nem tudtak hova tenni, így próbáltak a bemérő műszerükkel hatni rám. Nem tudom hogyan csináltam, de ösztönösen elugrottam. Majd próbáltam elmenni, de láttam, hogy más halott lelkekkel visszatartatnak engem. Ekkor magamban elhatároztam, hogy soha többé nem megyek egyedül élőkhöz, akárhogy is hívnak. De akkor, ott valahogy ebből a helyzetből ki kellett oldódni.

Mivel napbéli lénynek néztek és ártani akartak nekem, így behúzták az ablakokat, s teljes sötétséget csináltak. Ez volt a szerencsém, mert elindult az árnyjáték. Ösztönösen erőt kaptam, és akárcsak egy régi poltergeits, felemelkedtem és levertem a spéci bemérő műszerüket. A földi kör tagjai próbáltak elszaladni, de jól megtéptem őket dühömben. Az állatlelkek, akiket rám próbáltak uszítani, elszaladtak, egy kivételével. Arra minden tárgyat ráhajítottam. Olyan port kavartam, hogy nemcsak az élők hallották meg, de még a közelben tartózkodó, és engem ismerő ó- és újhalottak is.

A halott társaim beléptek az épületbe, és megkérdezték: „Te itt mit csinálsz?” Elakartam magyarázni, de intettek, hogy nincs idő, mert az élők kint vannak és tanakodnak. Ott voltak a „védők”, de nem ijedtünk nagyon meg, mert ott voltak a mi oldalunkon a poltergeitsek is. Mivel az élőkkel való konfliktus miatt egy darabig beláttam és behallottam a körülöttem lévő élők világába, így kértema halott társaimat, hogy maradjanak csendben. Az élők továbbra is napbéli lénynek néztek, de már nem beszéltek velem. Megnéztem a falakat, és a gondolataikat. Akkor jöttem rá, hogy az ország akkori titkos vezetői idéztek meg, mert szerintük „túl különleges” dolgokat csináltam.

Ekkor mérgemben próbáltam legalább egy tárgyat eltenni tőlük. Még megtudtam mozdítani, mert még láttam az ő világukat is, de nem tudtam zsebretenni tőlük semmit. „Na, itt vagyok a gazdagoknál, és itt kell hagyjak mindent.” – zsörtölődtem magamban. „Örülj, hogy ennyivel megúsztad.” – válaszolta az egyik halott, majd továbbmentünk.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.július.07.

 

Oldal: HAJNALODIK - 13.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat