Hajnalodik – 7. rész –

 

                Tehát ott tartottam, hogy elfelejtettek a földiek. Igen ám, de eszembe voltak azok a bizonyos békalelkek. Velük akkor találkoztam legelőször, amikor mentem azzal a másik halott lélekkel a Sutából Budapestre. (A harmadik és a negyedik fejezetben már említettem.) Ők voltak azok a lények, akikről sem a kísérő halott társam, sem én nem tudtunk semmit, de érdekes módon az óhalottak igen. Legalábbis azokkal, akikkel Budapesten beszéltem. Persze sok dolgot nem fejtettek ki eme békalelkekről.

Annak ellenére, hogy keveset tudtam róluk és bizalmatlan voltam, szimpátiát éreztem irántuk. Vagy csak a Napon töltött idő elfejetette közbe velem, és megszépítette az emlékeket? Ebben van valami, de a békalelkekkel sose beszéltem, csak azt éreztették, hogy velünk vannak.

Ebből a szempontból halottként is ugyanolyan volt, mint élőként: egyrészt az idő megszépítette a dolgokat, másrészt nemcsak szépítette, de segített átértékelni mindent a múltban. Erre azért volt szükség, hogy a további cselekedeteimet jól tegyem. Hogy mire gondoltam? A követlezőt értékeltem át: Addig a békalelkekhez voltam bizalmatlan, és az emberi halott lelkekhez bizalmasabb, mégis az emberi lelkektől kaptam megnemértést, és fájdalmakat. Mivel az embereket, még halottként is félrevezették, így megpróbálták rám erőltetni saját uniform képüket, vagy engem démonizáltak. Viszont a békalelkekkel sosem tapasztaltam ilyet, bár nagy ismeretem nem volt felőlük.

De továbbra se voltam képes elhagyni a Napot. Tehetetlenül, de boldogan ott voltam benne. Néha úgy hiányzott a nosztalgia, mint fakírnak a szögesdrót: A jóleső, de néha fájó érzés, hogy „milyen volt akkor”, bizony halottként is elkapott. Néha vágytam vissza a Földre, de talán nem az életbe, csak úgy, szellemként. Ám tudtam, hogy megkedveltem valamennyire a Napon lévő lényeket és magát a Napot is. Nagyon megragadó volt a tevékenységük, a mozgásuk, meg a nyugalmuk. Ez eszembe juttatta, amikor jó pár földi életemmel azelőtt csodáltam az óceánt: fennt hogy háborog, de alul nyugalmas. Olyanok voltak ők, mint egy egészséges földi ember az egészséges környezetben: aki kifejezi bánatát, idegességét, negatív gondolatait, meg senki se fogja vissza, ámde ugyanakkor és ugyanettől a szíve mélyen nyugodt. Titkos nyugodtság ez, kevesen értették. Nagyon tetszett, hogy a Napban láthatom élesben eme titkos nyugodtságot. Megragadóbb volt, mint addig bármelyik általam megjegyzett vallásnak, és utolsó földi életembéli igazságkeresésnek a megfejtése.

            Igen ám, de egyszer csak valami nagy fekete kő csapódott a Napnak. Akkor látták csak a napbéli lények, hogy mi az a sötétség. Legalábbis ők így nevezték. Nekem meg, és pár bevándorlónak eszébe juttatták a régi dolgokat. Nekem a földi dolgaimat. Egy jó darabig még a Nap volt felül, de már olyan ötször olyan magasra tudtam felemelkedni, mint azelőtt. És nemcsak én, de még sok más lény így volt ezzel. Nekünk, akik bevándorlók voltunk a Napon, korántse fájt annyira, mint azon szellemlényeknek, akik odavalósiak. Sajnáltam őket, nagyon.

Rendkívül érdekes érzés kerített hatalmába: egyrészt, mert már láttam, hogy előbb-utóbb elfogok tudni szakadni a Naptól, sőt el is kell, másrészt meg féltem arra menni, amerre akartam. Megijedtem a szabadság közeledésétől. Éreztem már Napunk haldoklását, de nem vettem tudomásul: folyton leszálltam rá, és több időt töltöttem a talaján, mint azelőtt. Lehetett érezni, hogy lassan vége. Egyre sötétebb lett, és bár olvadt a becsapódott kő, mégis folyton sötétítette, és halványította. A Nap se ragaszkodott már annyira hozzánk, kényeztetett még, csak halványabban és kezdett szabadabbra engedni. De már nem akartam menni. Pár lény lebegett, sokan már magukban azt kalkulálták, hogy mi lesz a Nap megszünése után, de akkor én hirtelen ijesztőnek láttam a kiutat. Hogy miért volt ijesztő? Mert ismeretlen volt.

Egyetlen dolog izgatott, amit megoldhatónak láttam, az az időutazás, de ez, az ottani lények közt tabu volt. A Nap haldoklásakor pár lény elkezdett ez iránt érdeklődni, de azt se tudtuk merre kell lépni.

            Aztán becsapódott még egy kő, ami sokkal nagyobb volt, mint az előző. Ha jól számoltam a Nap negyedét sötétítette el. Már nem olyan volt, ingoványosan ment, a napcsóvák is másként sütöttek. Féltem visszamenni a Földre, pedig már volt rá nagyobb próbálási lehetőség.

„Vajon vannak most értelmes lények a Földön? Ha igen, akkor a vallás irányítja őket, látván a Nap haldoklását? Sok lélek felszabadulhatott, ha a Nap mozgása miatt meghaltak. Félelmetes, mert tán nem is tudják magukról, hogy halottak és ki tudja mire hogy reagálnak. Nem, így nem megyek a Földre.” – ezeket gondoltam magamban. Majd éreztem, hogy el kell búcsúzni a Naptól, csak alig tudtam otthagyni. Amikor elindultam, közöltem vele, hogy „Szeretlek”. Addig sose mondtam neki ilyet, nem is nagyon szóltunk egymáshoz, de éreztem, hogy el kell mondjam. Bár a Nap nehezen reagált, de elmondtam neki, hogyha nincs jövője a sötétülés után, akkor van a világűrben egy hely, ahova be tudtam menni és láttam, hogy vissza lehet pörgetni az időt. Tűzcsóvás válaszaiból úgy láttam, nem ez érdekli, mert neki lesz más dolga, csak fájdalmas az átalakulás. Még egy utolsó fénycsóva maradt, amikor kiröpültem.

            Gondolni akartam még a Napra, de továbbra is meg volt az a fáklyám, amit az óhalottaktól kaptam Budapesten. Ekkor vettem észre, hogy sötétben megint működik. Elkapott az árnyjáték vágya, mint egy kamaszt a szerelem és örültem szabadságomnak. Valahogy visszavetődtem arra a helyre, ami beszippantott, és láttam a múltat. Aztán érdekes módon visszakerültem abba a korba, amikor kiröppentem.

Majd mivel megint sötét volt, a következő vágyam után menve megindultam a Földre. Elmentem ahhoz a magas fenyőfához, amit a másik halott lélekkel láttunk a Sutából Budapestre menet. Még mindig ugyanúgy fájt neki az élete, továbbra is azt várta, hogy elpusztuljon, és most is átakart kapaszkodni a holtak birodalmába. Elhatároztam, hogy segítek neki. A fa védőszellemei nem ismertek meg, csak meglepődtek, hogy megjelentem. Mondtam nekik, eljött az idő, hogy ez a fa elpusztuljon, ahogy már régóta szeretné. Kérdezték, hogy honnan tudok erről, mondtam, hogy én ezért lettem kiküldve.

Én is meglepődtem, hogy elhitték. Eleinte félreálltak, majd kértem, hogy segítsenek. Vonakodtak, és kezdtek kérdezgetni, de nem válaszoltam. A villámhoz nem volt hatalmam, így nem tudtam belecsapatni, viszont már nem álltak utamba a védőszellemek, úgyhogy megnéztem a fa ereit és kiszárítottam. Rövid szenvedés után a fenyőfa áttért a holtak birodalmába úgy, ahogy kérte.

A fa lelkét többé már nem kötötte teste a fatönk, így velem maradt. Csak akkor jöttem rá, hogy a fa lelke sem ismer meg. De nem is volt lényeges, örült, hogy megszabadult életétől és az emberektől. A fát úgynevezetten „védő” szellemek már nagyon tanakodtak és éreztem, hogy lépni fognak ellenem, ha nem mozdulok, mert a döbbenet ereje kezd véget érni. Gyorsan kigondotam, és úgy döntöttem megkeresem a békalelkeket. Jött a fa lelke is velem, akárcsak egy kutya, amikor utolsó életemben voltam a Földön.

Erősen gondolkodtam, hogy vajon a falélekkel is jószívűen fognak-e fogadni a békalelkek, vagy sem, de úgy éreztem nincs vesztenivalóm.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.május.01.

 

Oldal: HAJNALODIK - 7.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat