Fingó ítélet
Utaztam be Budapestre, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Közepesen éreztem magam. Majd hajnalban jöttem haza, és az egyetlen olyan villamosjáraton, ami éjjel is megy, a 6-oson utaztam. Mint, mindig akkor is az ülőhelyet kerestem, diszkréten. Észrevettem, hogy egy körbe nem megy be senki. Betolakodtam oda, szét se néztem, csak azt láttam, hogy három hely szabad. Leültem az egyikre.
Hirtelen olyan szag csapott meg, mint amikor egy lejárt szavatosságú csípős ordát kerülget az ember hetekig a konyhájában. Átnéztem a másik oldalra, és velem szemben egy olyan, középkorú úriember ült, akinek egy cipője a földön, másik is a lába mellett, továbbá egyik zoknia jól ki volt lyukadva. Kinézetre is elég furcsa volt. Időnként a fejére húzott egy barnás dzsekit, mintha zavarta volna a villamos fénye.
Már épp felakartam állni, hogy arrébb menjek tőle, amikor látom, hogy az előző ajtótól három huszonéves korú srác hátra tolódik. Madj ők is elhúzták az orrukat. Én már annyira nem bírtam, hogy fél kézzel befogtam az orrom.
Majd mikor láttam, hogy elnevetik magukat, megszólaltam hangosan, és azt mondtam, amit régen egy cukorka reklámban lehetett hallani: „Az orrodat is tisztitja.” Erre még hangosabb lett a röhögés. Könnyen hat ilyenkor a poén, hiszen hétvégén, hajnalban inkább már ivott fiatalok utaznak.
Amikor már ürült a hely,én is inkább megálltam az ajtó mellett, alig vártam, hogy megérkezzek.
Már az érdi buszon voltam, és majdnem hazaértem, és lassan kezdtem elfelejteni az egészet, ám egy óvatlan pillanatban, véletlenül jó hangosan fingottam. Azt mondják, hogy a hangos fingnak nincsen szaga, de az enyémnek volt. Nem akartam, csak fáradt voltam, és kijött. Szerencsére, csak egyszer. Alig vártam, hogy leszálljak, már nagyon zavarba jöttem.
Rájöttem, hogy a saját fingásommal ítéltem el azt az öreget, aki a villamoson volt. Ne ítélj, hogy ne ítéltessenek? Azt hiszem igen. Mert nem lehet tudni, hogy mikor kinek kerülünk a helyzetébe, és sokszor azt se, hogy mennyi ideig.
Márton Róbert, Érd, 2015.november.08.