Hajnalodik – 5. rész –

 

            Szóval ott tartottam, hogy nálam van a fény, de a többi velem együtt lévő újhalott nem tudja tőlem átvenni. Mondhatni azt, hogy együtt szenvedtük ezt az időszakot. Lassan már éreztem, hogy feladom, mert láttam értetlenségüket, és még aki kacsintott is e különc létemre, az is félt, mert én magam voltam az újdonság, a lélek, aki másképp csinálja. „Na, halálom után is én vagyok a különc.” – gondoltam magamban, de ugyanúgy örültem ennek, mint ahogy utolsó földi életemben. (Bár másoknak ez furcsa öröm, mert nem értik ama érzelmek mélységeit.) Közben meg egyre többen láttak minket az élők közül és egyre kevesebb esélye volt a dolgok békés rendezésének.

Mivel én voltam a vészhelyzet forgatókönyvének felelőse, kicsit aggódtam, amiért nem nagyon akarják elfogadni nézeteimet az újhalottak. A megértés gyakran még akkor is csak egy demagóg szöveg volt, amit nem kínáltak minden polcon. De az érzelmeket nehéz befolyásolni, így van ez a meg nem értéssel is.

Közben, hogy őszinte legyek, kicsit féltékeny voltam: Mert úgy gondoltam, hogy az újhalottak megbíztak valaki mást titokban, aki a vészhelyzetért felelős, és már le is váltottak, csak nem mondták ki. De nem mertem ellenük fordulni. Mégis kikkel lettem volna? Az élőkkel, akik jó esetben alig értenek minket, rossz esetben a fényalagútba tuszkolnak? Lettem volna a régi halottakkal, akik teljesen más korban éltek? Szóval én voltam a magányos lélek, de már féltem elhagyni Budapestet. Máshol nem voltak kapcsolataim, csak még Csíkszeredában, de onnan nemrég jöttem el, pont azért, hogy segítsek. Nem akartam kudarccal visszamenni, pláne azért sem, mert legbelül éreztem, hogy abba a házba a Sutában, ahol voltam, már nem mehetek vissza. Az ott lakóknak elegük lett a halottak ki-be járkálásából, amit teljesen tudatlanul én tettem halotti átjáróházzá azzal, hogy olyan helyet választottam, ahol később ház épült.

Ekkor jöttem rá arra is, hogy a nagy koppanás után, tehát közvetlen a halálomkor, akik ott voltak azok olyanok, akik nagyon törődtek velem, és/vagy még olyanok akik a hirtelen halálban elhunytak szükségbéli segítésére hivatottak. Tehát ők nem a Suta tetejére mentek, hanem külön helyen, és azért ment mindegyik másfelé,mert nem is ott voltak. Mind máshol voltunk, csak a hegytető volt a gyülekezőhelyünk: Ezért volt az, hogy olyan halottakat éreztek abban a házban, akik nem is éltek ott, de még a környéken sem. Aztán lassan elmentek, de nem tudom, hogy milyen világba. Bár halott voltam, de természetesen ettől nem volt előttem nyitva sem minden világ, sem minden dimenzió. Így történhetett az, hogy a régi budapesti ismerősöm át tudott értem jönni. Kezdtem kapisgálni, hogy a nagy koppanás után szinte mindig az ilyen halottas helyek segítettek. Ekkor jöttem rá arra is, hogy időnként képes vagyok halott lelkek átjáróházát létrehozni, még akkor is, ha nem tudok róla.

Ezután külön megkerestem azt a régi ismerősömet, aki valamilyen úton-módon eljött hozzám, és a Sutából Budapestre hozott. Kérdeztem tőle, hogy hogyan jött el, de már nem emlékezett. Akkor jöttem rá, hogy mivel halottak vagyunk, a memóriánk is elég zavaros. Bár sok olyan dologra képesek voltunk, amikre az élők abszolút nem, de még a halottak közül se mindenki. Viszont mi sokan voltunk, és ami még nagyot dobott, akkor volt az az időszak, amikor megnyílt a határvonal az élők és a holtak birodalma között. Az élőknek ijesztő volt, de nekünk is váratlan. Sokszor még a többi halottról se tudtam, nemhogy az élőkről. Ezért idegenkedtem azon, hogy voltak élők, akikről már néha többet tudtam, de sebaj.

            Aztán egy szép napon felnéztem a Napra, és meglátom, hogy az a zöld, amit látok benne nem más, mint valami, ami belőlem hiányzik, amit az utolsó életemben nem mertem és nem is tudtam megtenni. Mindig is szerettem volna a világűrben mászkálni, bejárni majdnem mident, és különösen a Napot, bármilyen forró is.

Ahogy jött az éjszaka éreztem, hogy a régi halottak fáklyájának tüze bennem lobogni kezd, és belső érzéseimnek, ösztöneimnek nem tudok, és nem is akarok ellenállni. Valami erősebb érzés, mint bármely szerelem. Így történt az, hogy láttam, amint egy párnán felemelkedek. Majd a párna ott marad és csak én emelkedek.

Igen ám, de eszembejutott, hogy sok ilyen rémálmom volt gyerekkoromban és a poltergeits féle emeléseket is láttam felnőttként filmen még életemben, amik pont így néztek ki, és ezek enyhén szólva, abszolút nem a vágyakat látszották beteljesíteni. Erőt vettem egy régi belső hitemből, majd kiengyenesedtem. A poltergeitsek, akik a csábításomra voltak elhivatva, most békémet hagytak, de továbbra is a levegőben maradtam, immár magamtól. Viszont már nem féltem, mert éreztem, hogy eljött a vágyaim kiteljesítésének ideje. Elmentem a világűrbe, és láttam sok szép dolgot. Mindenről nem lehet mesélni, de egy helyen (illetve többön, mert a teleportálás segítségével ez az egy pont több helyen is jelen van) ott van az idők kulcsa. Nem vallási könyvekben megírt időkre gondolok, bár nem tudtam ki, vagy kik tették oda, és milyen céllal. De bele lehetett látni. Láttam az előző életeimet, minden egyes velem maradt lelkemnek a múltbéli sorsát, és a jövőbéliekből is. Majd kipördített onnan ez a hely, mint ahogy a kukta kipördíti a gőzt, és párologtam tovább. Láttam a sorsok köveit, amik lebegtek egy-egy helyen, láttam, hogy mikből alakulnak ki az egyéniségek, és az érzések. Éreztem, hogy én is ebből vagyok, és bár halott lélek voltam ott, mégis eme meghatottságtól potyogott a könnyem. Akkor vettem észre, hogy nem minden világűrbéli tárgy megy át rajtam, és a könnyeimen. Nem mondom, hogy láttak, mert tán nem voltak szemeik, de mégis éreztek. Könnyeim megjelentek néhány kövön: rózsaszínné, meg vörössé válltak, és repültek tovább. Akkor láttam meg más lényeket is az űrben, akik szintén ott lebegtek. Feltételezhetően ők is meghalt lelkek voltak, mert mindig érzékeltek engem, és beszélgettünk. Olyanokkal is beszélni tudtam, akik nem voltak ott, és nem is ismertem. Már kezdtem úgy érezni magam, mint utolsó földi életemben, amikor Internet volt. Majd az egyik lény közölte, hogy bizony a földi Internet ötlete is innen származik, de sok minden más is, és hogy, nemcsak a Földön élőknek, sőt nemcsak az élőknek továbbítanak dolgokat, hanem a halottaknak is, és sok más lénynek. Aranyosak voltak, így egy kicsit velük maradtam. De éreztem, hogy nem az a hazám, így tovább mentem. Mivel a világűrben folyton éjszaka volt így az árnyjáték ösztönöm is folyton aktív volt, sokkal hosszabb időn át, mint amit a régi halottaknál láttam. Aztán továbbmentem a Napba. Sok égitestet megnéztem, meg még sok lénnyel beszéltem, rengeteg érdekességet felfedeztem. De utolsó űrbéli állomásként mégis a Földünk Napját választottam, mert ez volt ösztönömben. Leszálltam, bár ahogy már ott voltam, elmúlt az ösztönöm, mivel nagy világosság volt, és ez az ösztöni régi halottak lángja, úgy láttam, hogy csak sötétben működik. Így történt az, hogy a Napnak környékén lebegtem hosszú ideig, mert nem tudtam hogyan van lehetőségem elmenni.

            Sok halott, akik kíváncsiak voltak rám, és képet kértek rólam gondolatátvitellel, nem láttak sokat: Csak annyit, hogy hol egy nagy fényességben vagyok, hol meg nagy tűzben és forróságban.

Így történt az, hogy kétféle pletyka terjedt rólam: egyik szerint mivel fényességbe kerültem, átkerültem a fényalagúton, míg mások szerint elkárhoztam, mivel nagy forróságban voltam. Akkor még nem tudtam, hogy mi ott a dolgom, azt meg végképp nem, hogy hogyan jutok a Napból vissza a Földre.

 

Márton Róbert, Érd, 2015.március.29.

 

Oldal: HAJNALODIK - 5.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat