Hajnalodik

 

            Nagy koppanás volt. Mintha már nem lélegeztem volna, de mégsem alszom. Vagy mégis baleset volt? Láttam, hogy megjelennek páran, de mintha már nem ott lettem volna. Nagy köd volt, de ez fel se tünt, mert olyan gyakran volt köd Csíkszeredában. Ott voltak páran, és ott láttam Anyát is. Azt hittem, hogy a többi orvos. „Hűha. Jó nagy balesetem lehetett ebből, ha még Anyut is idehívták.” – gondoltam magamban. Csak azt mondták, hogy jöjjek, és én szívesen velük mentem, mert éreztem valami pozitív kisugárzást, amire szükségem van nekem is, és szinte mindenkinek. De még nem tudtam mi a helyzet, mert elég meglepő volt minden. „De hiszen már nagykorú vagyok. Miért hívják ki édesanyámat egy balesetnél? Hiszen be se volt írva az útlevelembe, hogy baleset esetben ki értesítendő” –gondoltam magamban. (Akkoriban a régi típusú román útlevélbe be lehetett írni, hogy baj esetén ki az értesítendő.) Na de mindegy. A meglepődöttségtől és a változástól szólni se tudtam. Elvittek. Felmentünk együtt egy nagy hegyre. Közben azon csodálkoztam, hogy se hordágy, se semmi. Pedig az előbb még ki se tudtam nyitni a szemem, most meg teljesen éber vagyok és megyek. Aztán külön is szétnéztem, de olyan volt, mint egy álomban. Egy olyan álomban, ahol nem úgy emlékszem a lefekvés előtti részre, mint ahogy volt. Nagy köd mindenütt, hideg is volt, de nem fáztam. Próbáltam megkeresni a garzonom, mondtam nekik, hogy van még valami és meg kéne keressem. Nem értették, de nem mondták el mi történt. Nem is nagyon törődtem, örültem, hogy helyrejöttem. Mentem, és nem volt furcsa, hogy szinte semelyik ismerősömmel nem találkozom. Bementem a garzonba, de rend volt. Egy kicsit rendet raktam, de nem akkorát, mint ott volt akkor. Zavart voltam, és csodálkoztam. Azt hittem, hogy valaki akinek lakáskulcsa van bejött és segített nekem. Próbáltam elérni ezt a két ismerősömet, de egyiket se tudtam. Egyszerűen nem találtam őket. Közben bevettem a gyógyszerem, hogy ne legyek annyira feszült. Majd visszamentem a hegyre azokhoz, akik meghívtak magukhoz. Volt ott valami különleges, amit mind a mai napig nem tudok megfogalmazni. Egyfajta nyugalom.

            De teltek a napok, és semmi változás, se jó, se rossz. Már zavart, holott régen mindig is erre vágytam, de mindeddig még sose kaptam meg. Néztem a kinyíló virágokat a napsütésben. Úgy éreztem magam, mintha a Suta erdejében lennék. Próbáltam beállítani a telefonom, hogy szép fényképeket készítsek a Facebookra. Sikerült is, és posztoltam. Majd visszamentem a városba, és ott is csináltam párat. Feltöltöttem a telefonom, mert hamar lemerült. Vittem a plussz töltőt is. Majd próbáltam ránézni a Facebookra, hogy lássam Like-olta, vagy commentelte-e valaki. De se jó, se rossz visszajelzést nem láttam. Sőt, az oldalamra se tudtam rámenni, de mintha mégis kimentek volna a képek, mert a telefonom azt jelezte, hogy minden sikeres volt. Bosszantott, mert éreztem, hogy megfog telni a telefonom memóriája. Posztolás után gyakran töröltem a képeket a telefonomról, hogy férjen még hely fényképezni és újakat kitenni. De most egyszerűen nem tudtam megnézni a saját képeimet sem.

Felmentem a hegyre, és kérdeztem, hogy őknekik megy-e a Facebook. Páran nem értették mit kérdezek, mások meg, mintha nem akarták volna megmondani. Éreztem, hogy valamit titkolnak előlem. Már azt gondoltam, hogy valamiféle világháború, vagy nagy katasztrófa történt. De pusztulást nem láttam sehol, így nem tudtam mire vélni. Forradalom? Nincs tüntetés, a hírekben sem hallok erről semmit.

            Aztán beszélgettünk a hegyen, teljesen más dolgokról és elfelejtettem ezt az egészet. Érdekes volt a hegy teteje: szépen kialakítva egy nagy ház. Próbáltam ott helyet találni magamnak, mintha velük akartam volna lakni. Volt egy ágyuk, de nem tetszett. Sokan laktak ott, és a szoba közepén volt az ágyam. Zavart, ahogy ők zajonganak. Pont ezért szinte mindennap visszamentem a garzonomba. Ott is zajokat hallottam, de mintha szellemek jártak volna. Sehol egy ismerős, szomszéd, vagy valaki, akivel beszélni tudnék. Pár helyre már elkezdtem csengetni, és kopogtatni. Hangokat és zajokat hallottam, de nem láttam senkit sehol. Már kezdtem félni, pedig éreztem, hogy nekem a garzonban és úgy általában Csíkszereda Tudor negyedében van a helyem, mert az a részem. De mivel a hegy tetején lévők titkolóztak, így nem volt kitől megkérdezzem mi történt a világban. Láttam a sötétet, a világost, a fehéret, a feketét és szinte minden színt. Furcsa volt, hogy akkor is jól érzem magam, ha elfelejtem bevenni a gyógyszerem, amire elméletileg rászorulok. Mintha se jó, se rossz hatása nem lett volna már, így megvoltam anélkül is. „Helyrejöttem a betegségből és észre se vettem?” – eképp logikáztam magamban – „Vagy talán a trauma, ami a nagy koppanással ért, és a világgal történt? Nem látok szinte senkit, és gyógyszer se kell. Talán pont az emberek bosszantottak.” – akkor még ezt hittem. Akartam venni valamit a boltban, de persze ott se volt senki. Viszont láttam a változást. Például azt is észrevettem, hogy a szomszéd utcában új villanyégőket tettek, és sokkal szebben világítanak, mint az előzőek. "Jól van, na de kik tették? Embert sehol se látok. Ha meghaltak, akkor nyilván nem cserélhetnek villanyégőt, ha elmenekültek, akkor sem." - csodálkoztam. Hallottam a vonat zaját, de vonatot se láttam sehol. Pedig elmentem a vasútállomásra többször is. Úgy éreztem magam, mint egy párhuzamos univerzumban, ahol átszűrődnek egy másik univerzum hangjai. Visszamentem a garzonomba. Ránéztem az órára és eszembejutott, hogy dolgozni kéne. Beléptem a jelszavammal az oldalra, ahol dolgoztam, de sehol semmi. Se kollégák, se főnökök, se senki. Akkor már éreztem, hogy tényleg nagy furcsaság van.

            Mintha ételre se lett volna szükségem: ha nem jutott eszembe, hogy enni-inni kell, a szervezetem nem jelezte. De mégsem estem össze egyszer se. Ha mégis ettem, akkor másnap megint láttam valamit a hűtőben. Na de nem jönnek a számlák se. Kezdtem örülni, de már attól féltem, hogy álmodok. Próbáltam gyertyákat gyújtani, majd erővel a kinyitott szemeimet kinyitni, hogy keljek fel az álomból, de nem ment. Mintha a levegő is más lett volna már. Elmentem azokra a helyekre, amikhez legbelülről kötődtem, de mindig visszavágytam a Tudor negyedbe, akkor is, ha szellemvárosnak tűnt. (Olyannak tűnt a többi hely is, a környéken.) Egyszerűen nem tudtam otthagyni, mert annyira megszerettem. Kötnek oda jó és rossz emlékek is vegyesen, ott van a szívem egy nagy darabja.

            A garzonomba megyek, majd mintha valakik kommunikálni próbálnának velem, de már én nem akartam. Láttam homályosan,mintha a szobámban két ember gyertyát gyújtana, de nem ismertem őket. Kifújtam a gyertyát, próbáltam őket elküldeni, de annyira se láttak engem, mint őket. Csak akkor lepődtem meg. Eszembejutott, amikor Nagymama falujában voltunk a nővéremmel gyerekként. Ott voltunk a disznópajtánál, és én annyit ökörködtem, hogy a pajtaajtó kinyílt majd a disznó visítva kiszaladt. Én is visítottam az ijedtségtől és ha jól emlékszem, a nővérem is. Majd Apa meghallotta és visszahajtotta a disznót. Azt mondta nekünk, hogy a disznó jobban fél tőlünk, mint mi tőle. "Hűha! Vajon ez itt is igaz?" - logikáztam magamban - "Ez a két gyertyás szellem jobban fél tőlem, mint én tőle?" Felbátorodtam, de nem akartam bántani őket. Nem szeretem bántani a szellemeket, ha ők se bántanak engem. Próbáltam visszamenni a két gyertyás személyhez, de annyira megijedtek amiért kifújtam a gyertyájukat, hogy már hozzám se mertek szólni. Integettem nekik, szóltam suttogva, és ordítozva, de semmi válasz. Mogorva lettem, bezártam az ajtót, és elmentem. Este volt már. Fények voltak a városban, de a Sutában már nem volt. Pedig tudtam, hogy ott a hegy tetején várnak. De nem tudtam a mobilszámukat, és mintha a telefonok se mentek volna. Pedig azt jelezte mindegyik, hogy van térerő, meg mintha az Internet is ment volna, de egyszerűen nem tudtam kommunikálni szinte senkivel, csak azokkal, akik a hegy tetején voltak. Visszamentem a garzonba. „Bolond vagyok én? Miért nem mondanak el ezek se nekem semmit?” – mondtam magamban. Majd hallottam a két személy hangját, de nem érzékeltek engem. Mintha egy külön világban lettek volna. Ledőltem az ágyamra, de szokás szerint nem tudtam aludni.

            Másnap reggel az volt az első dolgom, hogy kimentem a hegytetőre, legalább ott értem, amiket mondanak. Üdvözöltek, és sokan örültek nekem. Mint említettem, már volt ott is egy helyem. Mostmár beszéltem pár régi ismerőssel is, de ők mintha nem tudtak volna bemenni a városba. Az a hegy volt a gyülekezőhelyünk. Sokan nem is szerettek onnan elmenni. Észrevettem, hogy páran más-más irányba mennek. Gondolkoztam, hogyha nem Csíkszereda felé indulnak, akkor hol laknak. Egyik irányba Csíkszentlélek és Mindszent. Másik irányba Zsögöd. De ott hátra, nincs semmi csak hegy. Azt hittem, hogy mindenki megbolondult, és azért néznek engem bolondnak, mert egyedül én maradtam normális.

Megbékéltem a helyzettel és már kezdtem magam én is jólérezni a hegytetőn. Beszélgettem egy kicsit velük, de mivel nagyon szerettem fotózni, s a Facebookra posztolni, észrevettem, hogy a köd nincs fent, de lent a városon igen. Sőt, egy nagy felhő is alattunk van. Pedig a felhők sose szálltak le a hegy alá ennyire. Legalábbis addig a pillanatig én még nem láttam. Megnéztem a telefonom memóriáját és úgy láttam, hogy van elég hely. Akartam tenni még egy próbát, hátha legalább a Facebook helyrejött. Fényképeztem, majd posztoltam. Rámentem az oldalamra, immár sikerrel.

Örültem, hogy helyrejött és próbáltam a többi Facebookos ismerőseimtől megtudni, hogy mi történt a világban. Néztem az ő oldalaikat, de nem láttam. Néztem a frissen kiposztolt felhős és ködös képeimet, de azokat se láttam. Majd észrevettem, hogy valaki egy tragikus eseményt tett fel az oldalamra, és nem értette, miért történt ez a baleset. Vissza akartam írni neki, hogy túléltem, hiszen látom a posztját, és itt vagyok. De nem ment. Majd ránéztem azokra az ismerőseimre, akikkel beszéltem a hegytetőn. Rádöbbentem, hogy ők meghaltak. Teljesen megrendített az egész. Aztán megértettem, hogy én is meghaltam abban a nagy koppanásban, anélkül, hogy tudtam volna róla.

            Ezután néha még bementem a városba, meg sokat sétáltam azokon a helyeken, ahol életemben mérvadóan voltam, és szerettem. Volt olyan város, amire kíváncsi voltam, és volt olyan amire nem. Továbbra is néha megnéztem a Tudor negyedet, de már nem laktam ott, hanem a hegytetőn, fent a köd felett. És ott már jól is éreztem magam.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.január.17.

 

Oldal: HAJNALODIK
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat