BRASSÓ A ROMÁN HOLLYWOOD

-Avagy az élet Hetu szemmel-

 

            Azzal kell kezdjem, hogy nem vagyok egy nagy brassovista, nem szokásom oda járni. Olyan lenne ezt mondanom, mintha azt jelenteném ki, hogy New-Yorkon keresztül szoktam Denverbe utazni. Hadd jegyezzem meg, hogy életemben csak egyszer jártam Amerikában. De mint Amerikáról, úgy Brassóról is lettek személyes tapasztalataim. Ez utóbbiban azért kicsit többször megfordultam, mégha kevésszer is.

Ez annak is köszönhető, hogy egy kamaszkorú ember alapú társadalomban élünk. Kamaszkor, mert rohamosan fejlődik, rombolódik, és ez a legveszélyesebb kor, még egy élőlény fajának is, most épp tele apokalipitikus hangulatokkal hol itt, hol ott. De már elcsendesedőben sok világvégének nevezett valamik után.

Nos ennek a kamaszkornak azon szakaszában adatott meg Robiként élnem, amikor már természetes és egyszerű volt vonattal, és más motoros meghajtású földi eszközökkel menni, tehát az előző 100 évhez képest óriási az ugrás. Sokan előttem ezt modern, legújabb kornak nevezték. Ám szerintem még korántsem a legmodernebb. A teleportáció még oly gyerekcipőben jár, hogyha elkezdenék beszélni róla, kinevetnének és leostobáznának. Akárcsak nemrégiben azokat, akik a repülő jövőjében hittek.

De akár hiszek a teleportáció jövőjében, akár nem most egy kocsis korszakot élek, ahol már/még a vonat is természetes ezen a környéken. Így könnyen elérem Brassót, nem olyan lehetetlen beloholni, és visszamenni egy nap alatt. Mégis ritkán járok.

Hogy miért szedtem akkor elő ezt a témát? Mert érdekesnek tartom az emlékeket, és azok feljövetelét. Hogy mi mire hat, és milyen reakciók alakulnak ki személyenként, vagy tán még attól is bonyolultabbul annak kapcsán, amit látunk és érzünk. Mire emlékszünk, és mire nem? Valóban törli az agy a régi képeket, vagy behozza, amikor odakerül a sor?

Tavalyelőtt mentem el Brassóba kétszer, vagy háromszor. Akkor nem kívánkoztam be a központba, de kicsit körülnéztem. Ahogy leszálltam, már gyanús lett a vasútállomás. Eszembe jutott, ahogy ott lépkedtem Anyával a lépcsőkön, lefelé az aluljáróba. Tudtam is ösztönösen, hogy merre kell fordulni, pedig ilyen nem szokott velem lenni. Ha Budapesten a kék metróban vagyok, sokszor a mai napig is összekeverem, hogy merre kell menjek, és az aluljárókban összekeveredek, mint egy hülye. De itt most nem volt ilyen. Figyeltem Brassót, s körülnéztem, ami érdekelt.

Visszafelé, ahogy a vasútállomáson várakoztam észrevettem az emeleten a csempe mintázatát. Ötös dobókocka alakba van, és eszembejutott, hogy gyerekként azon ugráltam, amikor vártuk a vonatot. Majd azt is tudtam, hogy a túloldalt is ugyanilyen mintázat van. Odasétáltam és tényleg úgy volt.Felnéztem és láttam a fekete kerítést az ablak felől elzárva, és eszebejutott, hogy amikor gyerekként ott voltam, akkor is elvolt zárva. Néztem a falakat, a plafont, és szinte minden ugyanolyan. Talán a plafon színe más, de annyi. Gyerekként is érdekesnek tartottam a mintázatát, és most is. Majd a plafonra nézve eszembe jutott, hogy úgy néznek ki a rombusz szerű minták, mint a csíkszeredai Suta tónál a csónakok. Bár felnőttként már hozzátettem a gondolatomhoz, hogy inkább alulról néz ki így egy csónak, de sebaj.

Kicsit elszomorodtam, mert erről meg eszembejutott, hogy már a Suta tónak csak a felső fele van meg, az alsó nincs. A csónakok elkallódtak, a csónakház helye tele van szeméttel és belül néha alkoholisták, vagy hajléktalanok alszanak. Szomorú jelen.

De továbbmentem, vissza az ötös mintázathoz. Eszembejutott, hogy ugráltam rajta gyerekként. Rátettem a lábam a kör alakú mintákra, és a lábam nem takarta el. Most is rátettem a lábam, nosztalgiából, de már átérte a 45-ös lábam, kicsit megváltoztak a saját viszonyaim is.

Na és amikor a vasúti bemondó zenéjét hallom, az is, mintha ugyanaz lenne, mint amit gyerekkoromban hallottam. Igen erre sokan mondhatják, hogy ők is tudják milyen, meghogy tudják milyen Romániában, de ez nem az. A brassói vasúti bemondó zenéje kicsit művészibb. Nem tudom jobban megfogalmazni, mert nem értek a zenéhez, de amikor hallom, kicsit olyan misztikus érzés fog el. Persze ahogy egymás után vagy tízszer hallottam, sokadjára már nem annyira. Hiszen egy viccen se röhögünk tízszer egymás után, de nagyon érdekesnek tartottam.

            Első magánakciós brassói látogatásom után, Anya még élt. Megkérdeztem tőle, hogy jártam-e már ott vele, és azt mondta,  igen. Tavaly Anya meghalt, és eszembe se jutott, hogy utazzak, elegem lett mindenből. Idén valamiért nagyon elakartam menni. Most az is eszembejutott, hogy Anya akkor még élt, most meg nem. Legutóbb már bementem Brassó központjába, hogy kicsit kikapcsolódjak. Elmagyarázták, hogy hol találom a Fekete Templomot, de még nem volt nyitva, így kicsit tátottam a számat. Persze csináltam több száz fényképet, ahogy újabban szoktam. Amit gyerekként is leakartam volna fényképezni, az a hegyen látható Brasov felirat, úgy fehérrel kiírva, mint Hollywoodban a felirat. Most lefotóztam több szögből is. Közel nem mentem, mert a mászást nagyon utálom. Sovány gyerekként nem mentem fel, akkor most 100 kiló felett kezdjek el mászni? Á dehogy.

Különben sem tudom, hogy mi volt előbb. A tyúk vagy a tojás? Tehát foggalmam sincs, hogy a Hollywood felirat készült-e el előbb, vagy a Brasov. Próbáltam kutatni az emlékeimben, hogy melyiket láthattam hamarabb. Élőben biztos a Brasovot, mert Hollywoodban sohasem jártam. De hogy láttam-e tévéből a Hollywood feliratot, és arról jutott eszembe Brassó, vagy a Brasov feliratot láttam-e előbb és arról jutott eszembe Hollywood? Ezt már nem tudom.

            Na de ez is megvolt, ránéztem az órára, és tudtam, hogy már nyitva kell legyen a Fekete Templom. Valahogy olyan nyomasztó érzés fogott el, nem szerettem. Hirtelen ideges, és feszült lettem, ami akarva-akaratlanul is, de szerintem látszott rajtam. Eszembejutott, ahogy gyerekként elmentünk a Fekete Templomba és akkor se tetszett. Csak nem mondtam, mert akkoriban a templomokat nem kritizáltam nyíltan. Belül a mintázat nem volt ismerős, de a padok két oldalt igen. Elől egy női idegenvezető nyomta a sódert angolul egy csapatnak, és füleltem, mert kicsit furcsának tartottam, hogy nem valami büszkén beszél az egészről. Bár elmondta, hogy ő is brassói. Egy darabig figyeltem csendben, de aztán akárcsak gyerekként, most is elkalandoztak a gondolataim. Körülnéztem, és ugyanazt a szagot éreztem bent, mint amikor gyerekkoromban ott jártam. „Ezt a helyet nem takarítják?” – gondoltam magamban. Majd áthúztam, hogy nem az nem lehet, mert akkor sokkal büdösebb lenne. Lehet, hogy a falak, vagy magának a helynek van ilyen alapszaga? De ez nem is bűz, csak egy érdekes valami. Illatnak nem nevezném, mert az jó, bűznek se, mert az pocsék, ez viszont egy jellegzetes szag. Majd felfelé néztem, ahogy a szőnyegek lógnak le, és eszembejutott, ahogy eszmbejutott gyerekként erről a kászoni Szövőde. Hiszen ott is ilyen szag volt a szőnyegek után. (Na igen, akkor még megvolt a Szövőde.) Majd körülnéztem és az egész helyet olyan ellenségesnek éreztem. Ideges voltam bent, mintha rosszindulatú emberek figyelnének, és az egész hely olyan nyomasztó volt. Amikor végre tudatosan rájöttem, hogy ez zavar, gyorsan megnéztem még, hogy mire emlékszem, majd rögtön kimentem. Majd kívül észrevettem egy feliratot Biserica Neagră. (Magyarul: Fekete Templom.) Írt alatta románul, angolul és németül. Persze magyarul egy feliratot se láttam. Akárcsak amikor Kolozsváron voltam. Szinte minden nyelven üdvözlik az embert, csak magyarul nem. Pedig azok még élnek is abban a városban, akárcsak Brassóban, viszont angol ajkúak nem annyian. Na de mindegy.

         Ahogy távolodtam a templomtól egyre nyugodtabb lettem. Majd körülnéztem másfelé, és igyekeztem elfelejteni az egészet. Elég ellentmondásos érzelmeim vannak az emlékekkel kapcsolatoban, pont ezért nagyon érdekesek. Van, aki szereti kibeszélni a múltbéli problémáit, van aki megpróbálja félresöpörni. Azt hiszem ezért is vagyunk annyira más emberek.

A többit nem írom le. Ha úgy érzem, hogy közölnöm kell a publikummal valamit, azt közlöm, akár személyes, akár nem. De amit nem látok hasznosnak/érdekesnek, azt nem mondom.

Most biztos páran höböbőznek, hogy ezt nem így kellett volna megírni, meg befejezni, de én így teszek. Sokszor az élet sem úgy fejeződik be, ahogy elképzeljük.

Sok szerencsét!

 

Márton Róbert, 2014.április.25. Csíkszereda

 

Oldal: BRASSÓ A ROMÁN HOLLYWOOD
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat