Hajnalodik – 6. rész –

 

            Tehát ott tartottam, hogy a Napban voltam, és annak környékén lebegtem. Ha jól mértem be, körülbelül olyan 100 méterre tudtam felemelkedni a Naptól, de attól tovább nem. Az nem sokat számított, és mivel nagy fényesség volt, már kezdtem élvezni a bágyadtságot. Olyan volt, mint amikor legutolsó földi életemben éreztem, hogy tennem kéne valamit, de a kényelem visszatartott. Nem is a lelki lázadás erőszakos leverése, hanem egy olyanfajta visszatartás, aminek a kényelem, s az ottmaradó csábítás az alapja. Talán meg kellett volna küzdenem a Nap csábításával. Hogy nem tudtam, vagy csak nem akartam? Hát erről el lehetne vitatkozni, de még utólag se tudom: se ha a még későbbi jövőből, se ha a laptop előtti írós időből nézem. Talán a kettő együtt. Volt a Napnak egy olyan csábítása, ami lelkem számára kedves simogató. Egyfajta olyan, mint amikor az ember érzi élőként, hogy ez a testiség most nem kéne, de mégis ott van, mert akarja. Pedig nincs. Így voltam én is a Napban.

De ne, ne ítéljetek! Ez nem volt rossz, kellett nekem! Hogy önzőségből mondom-e? Mert kényelmesebb halott lélekként a Napban lebegni, mint leszállni a földre és megküzdeni olyanokkal és olyanokért, akiket többségében és javarészt idiótának gondolok? Igen, így van. Na és? Mindenki ezt tette volna a helyemben. Sőt, ha újra át kéne éljem, most is ezt tenném: ugyanúgy belemennék a Napba, és ott lennék.

Telepatikus gondolkodással közbe-közbe felvette velem egy-egy régi ismerősöm a kapcsolatot. Utólag úgy gondolom, hogy halottak voltak ők is, bár ez akkor szóba se került. Páran pont az előbbi dolgokkal vádoltak és próbáltak lelkemre hatni, hogy hagyjam ott a Napot. Hogy miért nem tettem? Hát erre csak váddal lehet felelni: Miért nem osztja szét vádlóm a pénzét a szegények között, vagy miért nem tette meg, amíg élt? Meg is szakítottam ilyenekkel a telepátiát, mert semmi kedvem nem volt kellemetlen egyéniségükhöz. „Na, valamit mégis tanultam az utolsó életemből, mert akkor erre nehezen voltam képes.” – gondoltam magamban. Pár alaknak elmondam, hogy a Napnál vagyok, de soknak nem. Össze-vissza beszéltem és mondtam helyeket, hogy senki se tudja hol vagyok. Ugyanis akkoriban a halott lelkeknek (főleg az újhalottaknak) nagy szenzáció volt, ha a Napban lebeghettek. Nem akartam, hogy irigyeljenek. Eldugtam a behatárolásom, mint 1990-es évek elején egy mobiltelefont. Az is mekkora szenzáció volt.

De mégsem teljes e mobilos hasonlat, mert a drága Nap több volt egy puszta illúziónál. Olyan dolgokat láttam, amiket addig sehol máshol. Bár igaz, ez volt az első nap, amibe belementem. Láttam, hogy a Napnak is megvan a maga játéka és élete. Úgy éreztem, mintha szeretne engem, de még ha nem is volt így, a kényeztetése azért több, mint fennséges volt: Látni a napkitöréseket, érezni a nagy meleget és mégsem fáj. Voltak olyan részek, amikre nem tudtam bemenni, de ott nem is volt dolgom.

„Nincs új a Nap alatt, sem a Napon.” – gondoltam magamban. Mert bár nagyon szerettem itt lenni, ugyanakkor elnyomott ama tudat, hogy én itt, mintha rab lennék. Egy olyan rab, aki jólérzi magát. Sőt akkora boldogsággal tölti el, hogy nem is érzi magáról, hogy rab, talán nem is tudja. Mind egy anya, aki magához öleli gyermekét, és próbálja ott tartani. Valahogy így éreztem magam a Napon.

Soha nem láttam még annyi tüzet, és égést, mint akkor. A Napon lévő szellemlényeknek nem volt szavuk sem a tűzre, sem az égésre. Milyen tűz? Milyen égés? Voltak szavaik a különböző fajta tüzekre: körkörös alakú, sima, vagy még sokféle. De gyűjtőszavuk ezekre nem volt.

Eltelt egy kis idő, és kezdtem úgy érezni magam, mintha nem is halott lennék, hanem egy élő köztük. Ugyanakkor mindig ott volt rajtam az a címke, hogy én nem vagyok szellemlény. Hát, hozzájuk képest nem is voltam, de a Földön meg nagyon igen. Olyan érzés töltött el, mint amikor erdélyi magyarként odahaza bozgornak, Magyaroroszágon meg románnak mondtak páran. Kissé zavaró volt, hogy pár helyzetből mindig eszembe jutott az utolsó földi életem, de ugyanakkor hasznos is: „Vajon, ha visszatudnék menni a Földre, és meg is tenném, akkor úgy érezném magam, mint amikor még életemben visszaköltöztem Romániába? Mert akkor ott magyarországinak néztek, Magyarországon meg erdélyinek.” – erre gondoltam magamban, és bizony féltem a Földre menni. Mert a Napon velem tán már annyi idő eltelt, hogy ők napbéli lénynek néznének engem és ott se fogadnának vissza. Új gyökereket verni a régi helyre, ehhez mégegyszer nem volt kedvem.

            Így történt az, hogy a Nap rabos, de pozitív csábítása; a Földre való visszatérésből származó félelmem; és a kényelmes helyzetben maradás még ott tartott a Napon jó hosszú ideig. Látszólag elvarratlan szálak maradtak mind a budapesti újhalottakkal, mind Csíkszeredával kapcsolatban.

Egy darabig még néha kerestek telepátiával. Mindenkinek igyekeztem azt mondani, amit hallani akart, viszont sokszor még azt se mondtam el tisztán, hogy ki vagyok. Ha a telepátiával az égő tüzek miatt kárhozatot láttak és rákérdeztek, rájuk hagytam, ha a fényt látták és arra kérdeztek még az üdvösséget is rájuk hagytam, ha egyáltalán beszéltem velük.

            Aztán elfelejtettek a földiek, már nem kerestek engem és én sem őket.

 

Márton Róbert, Érd, 2015.április.16.

 

Oldal: HAJNALODIK - 6.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat