Hajnalodik – 9. rész –

 

            Tehát ott tartottam, hogy mentem Budapest felé. Oda is értem, de sok változást nem láttam, mert visszautaztam az időben. Ott sem ismertek meg azújhalottak, de mivel sok információval rendelkeztem róluk, és közvetlenül viselkedtem, befogadtak. Nem is nagyon beszéltek arról az énemről, amelyik fent volt a Napon, így nem buktam le. Ha mondtak valamit arról az énemről, inkább rosszat, amit én hol elhallgattam, hol nem, ha túl erősnek éreztem. Olyan volt ez, mint amikor valakinek beszélnek a háta mögött, s nem veszik észre, hogy az illető ott van. Viszont nem is akartam, hogy észrevegyék.

Így történt az, hogy átvettem Robitól, vagyis saját magamtól a vészhelyzet tervezését, és sokan meglepődtek, hogy majdnem pont ugyanazt csinálom, mint Robi. Annyi különbséggel, hogy nem mentem el az óhalottakhoz. Valahogy féltem tőlük, nehogy felismernek. Nem tudtam, hogy egyáltalán van-e dolgom velük, vagy nincs.

Budapesten is rám köszöntött az este, és elidult az árnyjátékom. Félelmetes voltam, mint egy poltergeits: bekopogtam pár helyre, majd eljöttem. Sok újhalott, aki látta nem akarta tudomásul venni, hogy miként lehet valaki egyszerre kedves és ijesztő. Majd nappal ezt mondtam nekik: „Halottként se tanultátok meg azt a leckét, amit élőként: a személyiség ellentétes. Legalább kettős, de lehet több is. Ugyanaz aki rosszat tesz, tesz jót is, amikor eljön az ideje.” Mivel látták, hogy simán és lelkiismeretfurdalás nélkül beszélek, meghasonlás támadt köztük. Akik nem tudták elfogadni, féltek tőlem. Sajnáltam őket, de közülük sokan bementek a fényalagútba, mert már nem láttak más kiutat.

Akik viszont maradtak, azok áttudták tőlem venni azt a fáklyát, amit még az óhalottaktól kaptam. (Erről a 4.-ik részben beszéltem.) Mivel nem tudták, hogy én vagyok Robi, hanem egy messzi, napbéli lénynek néztek átvették tőlem vonakodás nélkül. „Na, az emberek most is úgy viselkednek, mint régen, amikor éltem.” – gondoltam magamban – „El kell valamit vinni messzire, és visszahozni, mintha nem közülük való lenne, mert csak akkor fogadják el. Nem jött még el az ideje, hogy megtudják: valójában a velük egyvárosban lévő óhalottaktól van az egész.”

Nem, ez nem volt csalás. Egy olyan szükségszerű útvonal és helyzet, amit végig kellett csinálni miattuk, anélkül, hogy ezt előre tudtam volna. Tehát sok újhalott átvette tőlem a fáklya tüzét, és néhány nap múlva ők is élvezték az árnyjátékot, kik velem, kik nélkülem.

            Egyre több, számunkra is ismeretlen erő tört fel a földből, vagy még nem is tudtuk honnan, olyan sokfelől jöttek. A szellembemérő műszerek működtek, de kevés esetet regisztráltak. Ennek ellenére, az élő emberek többsége érezte a jelenlétet, viszont mi újhalottak már nem tudtunk sikeresen tárgyalni velük. Mivel lassan kezdtek mindenkit, különböző taktikákkal a fényalagútba tuszkolni, így nem maradt más választásunk: jött a vész forgatókönyve. Az előző forgatókönyvek munkája is részben eredményes volt, mert egy kis időt nyertünk. Közben eltelt megint egy annyi, hogy már még újabb halottak jöttek, akik szintén nem akartak elmenni.

            Mivel magam is megijedtem a vész forgatókönyvétől, így felajánlottam a kisebbik lépést: Megalapítottuk a szellemek vallását. Na nem, mitha nem lett volna előttünk ilyen, és nem mintha nem lett volna sok szellemhívő különböző vallásokban, de most kellett nekünk egy külön, a mi meggyőződéseinkkel és kételyeinkkel együtt.

Ezt úgy ahogy létrehoztuk. Aztán jött az élőlények, főleg az élő emberek meggyőzése. Kerestünk kis csoportokat, és egyedüli embereket. Alapvetően két feltétel volt:egyfelől hajlodjanak ebbe az irányba, másfelől legyenek olyanok, akik elég jól tudnak velünk kommunikálni. Fontos volt az, hogy ne értsenek félre, és ne akarjanak semmit se belemagyarázni.

A belemagyarázás amúgy nemcsak az élőknek volt lecke, hanem nekünk is. Volt egy olyan eset, ahol rávettem egy kisebb csoportot, hogy ilyen meg olyan ruhákba kell járni a szertartás alatt. Pedig ez a működéshez nem volt feltétel. A másik újhalott meggyőzött egy másik közösséget, hogy mit kell énekelni. A harmadik megint másikokat arról, hogy hogyan kell tisztálkodni, és a többi és a többi. Egyszóval nagy lett a káosz. Rájöttünk mi újhalottak, hogy nem is olyan könnyű ez a vészhelyzet.

Összeültünk megvitatni, hogy mit kell tenni: az élők egyrésze érezte, hogy ugyanazok vagyunk, de ettől egy még kisebb réteg érzett csak rá a Szellemvallás lényegére. Ez kevés volt ahhoz, hogy az élők világában működőképes legyen.

Megint attól féltem, nehogy belekerüljek ugyanabba a hibába, mint amikor az utolsó földi életembe visszaköltöztem Romániába, és Hívő voltam. Tudtam, hogy nem véletlenül kapok hasonló helyzetet.

Igyekeztem nem összeveszni senkivel, és amikor túl feszült voltam, nem is terveztem, hiába kértek az újhalottak. Amikor lenyugodtam visszamentem és folytattam. Kezdtünk lassan, de stabilan haladni. Voltak páran olyan újhalottak, akik lemorzsolódtak, és nem kapcsolódtak eme tevékenységbe. Nem akartam nekik se rosszat, de úgy éreztem hagyni kell, mert lassú víz partot mos.

Aztán eltudtuk azt érni, hogy akik követték a Szellemvallást különböző kis csoportokban, azok elhagyják a formalitást, az öltözködést, éneket, és a rituális tisztálkodást, meg más apróságokat. Azok az élők, akik a formalitáshoz ragaszkodtak, akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul elszakadtak tőlünk. Közülük voltak, akik saját belemagyarázásaik után mentek, de legtöbbnek került olyan védője/védőik, akik a formalitásokért voltak felelősek.

Így akarva-akaratlanul a Szellemvallással együtt megalakult sok tévelygő kör, akik pont a mi nevünket használták. Sajnos sok fanatikus élő ember bekerült a tévelygők közé és az úgynevezett „védő” szellemeknek sikerült elérniük, hogy az élő emberek világában Szellemvallást teljesen betiltsák. Persze ugyanúgy működtünk tovább, mert a halottvilágba még nem tudtak úgy belemászni, de az élőkkel megnehezítették a kommunikációt.

Mivel közben az  emberi élővilág megváltozott és már nem akartak minket a fényalagútba tuszkolni, így az ellenállásunk kisebb lett, és elmúlt a vészhelyzet. Tehát már nem volt szükség a vész forgatókönyvére.

Tudtuk, hogy legközelebb ugyanez már nem segít, akármiben is hisz az élő emberek többsége.

            Ez egy félsikeres időszak volt, bár hajlamos vagyok kudarcnak éreni. Rossz volt, mert nem lett egy működőképes Szellemvallás. Rájöttünk, hogy halottként is megvan a saját gyarlóságunk: a formalitás és a dolgok saját szájíze után való alakítása. Ez egyben jó is volt, mert szereztünk egy olyan önismeretet, amivel addig nem rendelkeztünk.

Amit viszont mindenképpen sikernek könyvelek el az az, hogy már nem akartak minket az élő emberek olyan erőszakosan a fényalagútba tuszkolni.

A kudarc érzése itt is megvolt, de nem követtem el ugyanazta hibát: Egy olyan lénnyel sem ültem le beszélni, akik csak jajgattak és azt osztották, hogy milyen rossz; sem olyanokkal akik utólag okoskodni próbáltak, hogy mit kellett volna csinálni. De nem ábrándultam ki, sőt.

Az újhalottak még a vészhelyzet elmúlása után sem ismertek fel. Ugyanakkor a szellemvilág egyre nagyobb lett, és rohamosan erősödött.

            Mivel a Föld és az emberi élővilág nagyrészén tiltva lett a Szellemvallás és a szellemekkel való kommunikáció, nehéz helyzetbe kerültünk. Voltak szellembemérő eszközök, és azokkal is figyeltek helyeket, meg főleg az élőket, hogy ki fog velünk kapcsolatba lépni.

Azon tanakodtunk mi újhalottak, hogy a történelem ismétli önmagát: mert régen is sokszor betiltottak ezt-azt, boszorkányságot, meg olyan dolgokat, amikről mi se tudjuk, hogy most micsoda. Akkor gondoltunk arra, hogy a régebbi időkből fennmardt halottakkal fel kéne venni a kapcsolatot, mert biztos van némi tapasztalatuk.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.május.09.

 

Oldal: HAJNALODIK - 9.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat