Hajnalodik – 8. rész –

 

            Tehát ott tartottam, hogy a falélek jött velem a békalelkekhez. Mivel a Naptól való kiröppenésem után visszautaztam az időben, így egyszerre voltam a Földön és a Napon is. Érdekes helyzet volt. „Mi lenne, ha találkoznék saját magammal?” –gondolkoztam magamban – „Nem, az nem lehet. Egyrészt, akkor már tudnék erről, másrészt nem akarok egy párhuzamos másik univerzumba kerülni, harmadrészt meg engem most a fa lelke érdekel, aki itt van velem.” Így mentem a békák felé. A fa „védő” szellemei nem jöttek utánam, mintha nem tudtak volna ebben a három dimenzióban mozogni. Azért nem mertem csúfolódni velük, mert nem tudtam, mikor hoz még minket össze a sors, és reméltem, hogy majd a fa kiszáradásáért rehabilitálnak, mert már akkor oly sok mindenért rehabilitált a szellemvilág. Persze volt pár tanleckém, és volt, amiből megtanultam tévedéseimet, a Napon töltött idő sokat segített.

Kíváncsiságból felnéztem a Napra, hogy vajon most is zöldnek látom-e. (Erről először a harmadik részben beszéltem.) És igen, akkor is láttam benne a zöld foltot, bár már nem volt folt alakja. A Nap, mintha kacsintott volna, mert tudta, hogy ott vagyok. „Ezek szerint azt is tudja, hogy egyszerre vagyok itt, és ott rajta?” – gondoltam meglepődve. Igen tanultuk annak idején, hogy amíg a Nap fénye a Földre ér eltelik pár perc, de akkor ott mintha más lett volna. Talán azért, mert halott voltam, de lehet azért is, mert a Nap kiszámította, hogy mikor ér oda sugara. Vagy mindkettő? Nem tudom, de nem is érdekes. Úgy éreztem, mintha a Nap is velem lenne, és mintha tudná előre azt is, hogy majd lesz egy becsapódás, amiben ő megfog halni.

            Ám nem akartam tovább gondolkodni, mert féltem, hogy besötétedik, és előbb megakartam találni a békalelkeket. Kicsit, mintha eltévedtem volna, nehezen találtam meg. A békalelkek sem ismertek fel, de továbbra is láttak, a fa lelkével együtt. Az volt érdekes, hogy a falelket befogadták, viszont tőlem féltek. Azért féltek, mert napbéli lényként azonosítottak, pedig nem voltam az. Akkor jöttem rá, hogy sajnos jól gondoltam a Napon: Ha egyszer visszajövök a Földre, az nagyon hasonló lesz ahhoz, mint amikor Magyarországról visszaköltöztem Romániába, még az utolsó földi életemben. Akkor magyarországinak néztek, itt meg napbéli lénynek. Nyoma volt, mert sok időt rajta töltöttem. Próbáltam figyelni, mint aki nem véletlenül kapja ugyanazokat a helyzeteket mégegyszer: Féltem, nehogy pont ugyanazokat a hibákat kövessem el, mint akkor. A békalelkek lassan érlelődtek, és úgy néztem, hogy a fa is kezdi magát feltalálni.

Igen ám, de eljött az este, s elindult az árnyjátékom. Érdekes módon viszont a békákkal maradtam, és sötétben többen előjöttek. Látták, ahogy hatalmas tölcsér alakú leszek, ami benyel mindent, majd visszaalakulok simává, és újra tölcsér alakba. Az árnyjáték vágyának szinte lehetetlen volt ellenállni, így nem tudtam visszafogni magam. A békalelkek csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok napbéli lény. Felismertek, mint amikor utolsó életemben visszaköltözésnél belenéztek a buletinembe és meglátták, hogy a születési helynél: Miercurea-Ciuc-ot ír. „Akkor te ide tartozol.” – mondták, mintha anno a csíkszeredaiakat hallottam volna.

Ezután a békalelkek elkezdek kérdezősködni. Azt még elhitték, hogy az óhalottaktól megszereztem az árnyjátékot, meg azt is, hogy a Napon voltam. De azt, hogy az idő kerekében visszapörögtem, nem hitték. Mintha azt akarták volna mondani, hogy az lehetetlen, mert ők se tudják.

Kicsit mérges lettem, de mivel szívesen fogadták a falelket, és láttam, hogy ő jól érzi magát, nem akartam a velük összeveszni. Nem hitték el az időutazást, de elfogadtak. Egyesek közülük hazugnak, másik dilisnek tartottak. Éreztem, hogy ez hasonló helyzet, mint amikor visszaköltöztem Romániába, csak annyi a különbség, hogy akkor éltem. Mivel nem akartam újra elkövetni ugyanazt a hibát, így nem kritizáltam a közösséget, hanem jóképet vágtam, és próbáltam megtalálni köztük helyemet: Sokat beszélgettünk békáékkal, és mivel megint beköszöntött az este, tudtam, hogy megint jön az árnyjáték.

Annyival voltam más, mint azok az óhalottak, akikkel találkoztam, hogy én nem ugyanazt játszottam el minden este. Mivel kíváncsi voltam a békákra, így az árnyjáték nem vetett ki, hanem estére is bevitt közéjük. Olyan volt lakhelyük, mint ahogy sokan a Holtak Birodalmát képzelik el: Sötét van, de mégis látják egymást.

Ahogy jobban körülnéztem, láttam, hogy ebben a belső béka birodalomban is van fény. Csak másféle, mint amit a lelkek szeme megszokott. Nem is tudom mihez hasonlítsam: mint a rádió frekvenciája, mely szabad füllel nem hallható, és nem is minden hullámon, de van olyan ahol tisztán megy. Na ugyanilyen volt a békalelkek lakhelyén, csak nem hangban, hanem fényben.

Közben észrevettem magamon, hogy árnyjátékom beveszi az egyik lapulevelet, és egy fehéres-lilás fénycsóva világítással kerülgetem, majd mintha gyűrű alakban ugrálnék rajta. Ez már tetszett a békáknak, és körülálltak. Nagyon jól éreztük magunkat.

            Majd eljött a reggel, és csak akkor vettem észre, hogy a napfény bizony befolyásolja a békalelkek lakhelyét is. Hiszen ott is pont akkor lesz világos, meg sötét, mint kívül. Pedig az nem volt látható kívülről, legtöbbnek még halottként se. (Nekem se.)

Mondtam, hogy nekem most mennem kell. A békák szomorúak lettek, de megértettek, mert tudták, hogy Budapesten abbamaradt pár dolog, amit el kell intéznem. Elbúcsúztam a falélektől is, bár ő szegény nem értett sokat.

Tán azért nem, mert még nem tanulta meg a nyelvünket. De a békákkal jól érezte magát, így már nem követett, hanem velük maradt.

Elmenetel előtt egy öregebbnek tűnő nagy békalélek külön odalépett hozzám, majd a vállamra ugrott és azt mondta: „Nehogy a budapestieknek elmond az időutazást.” Akartam kérdezni, hogy miért, de nem válaszolt, mert csak titokban mondta. Nem akartam firtatni, hogy tovább kérdezzem, megint csak azért, mert nem akartam ugyanazt a hibát elkövetni, mint utolsó életemben, amikor Romániába visszaköltöztem.

            Útközben viszont nagyon sokat gondolkoztam: Főleg az zavart, hogy mit mondjak, ha ezt nem. Arra gondoltam, hogy egyből ők se fognak felismerni. Legalábbis az újhalottak biztos nem. De mi van, ha eljön az árnyjáték ideje? Rájönnek, ki vagyok? Ha igen, és ha az időutazásról nem lehet beszélni, akkor mit mondjak helyette? Majd felnéztem a Napra, és a következő választ kaptam: „Ne mondj semmit. Nem a te dolgod mindent megmagyarázni.”

„Na jó, de most abban az időben vagyok, amikor egyszerre vagyok ott nálad a Napon, és itt lenn a Földön.” – mondtam neki, felnézve – „Vannak egyesek, akik telepátiával beszélnek azzal az énemmel, aki ott fenn van. Nem fog minket zavarni, hogy itt is leszek,és ott is velem beszélnek?”

„Ezt megoldom én, bízd csak rám.” – mondta a Nap.

Ebbe belemnetem, mert megbíztam a Napban, és nyugodtan folytattam utamat Budapest felé.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.május.07.

 

Oldal: HAJNALODIK - 8.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat