A lelkiismeret helyrepakolása (2.-ik rész.)

 

 A másik dolog, amit fontosnak tartok az a múltbéli dolgaink megbánása. Nagyon érdekes, hogy sokan -többek közt én is- megbánunk dolgokat.

Ó bárcsak akkor így meg úgy tettem volna. Persze van sok dolog, amit az ember elszúrt és nem kellett volna, de nem minden. Sokszor hallottam családos embereket nosztalgiázni, hogy bár ne ezzel, meg azzal álltak volna össze. Vagy talán jobb lett volna, ha egyedülállók maradnak. Aztán ugyanezektől az emberektől később azt hallom, hogy jól van így, és még ki is hangsúlyozzák, hogy ők már foglaltak. De van fordítva is: amikor az ember egyedül marad és azon morfondírozik, hogy mi lett volna, ha másképp csinálja. Hogyha akkor nem dobta volna ezt a lányt/fiút, vagy bárkit, akkor most mennyivel más lenne az élete.

 Jómagam abba a kategóriába tartozom, akik egyedül maradtak. Ha bárki is azt hiszi, hogy néha nem bánom, azt téved. Viszont, ha bárki is azt hiszi, hogy néha nem érzem ezt így a legjobb döntésemnek, az is téved. Hogy miért van ez így? Mert az emberi érzelmek vegyesek, a mai szóhasználattal élve ellentmondásosak. És ezekről egyeseknek sokszor neház beszélni. Meg is értem, mert megértés helyett sok esetben kinevetik, és/vagy letámadják ahelyett, hogy segítenének azzal is, ha belátnák, hogy bizony ők is így éreznek. De az érzelmek heves tagadása is egy érzelemből és/vagy felvett jó/rossz viselkedési mintából fakad. (Hogy melyik a jó, vagy melyik a rossz, ezen el lehetne vitatkozni, de nem akarok.)

Neveket nem említek, de még csak kezdőbetűket sem. Inkább kitalált neveket és helyeket fogok mondani, hogy ne lehessen ráismerni senkire:

 Szóval amikor a Vénusz bolgyón éltem, volt egy gyerekkori valakim. Nevezhetjük gyerekkori szerelmemnek is, legyen a neve A.

Aztán elköltöztünk a Merkúr nevű bolygóra, de levélben még sokáig tartottuk fenn egyfajta távkapcsolatot A-val. Akkoriban még nem volt Internet, sem mobiltelefon, a vezetékes telefon pedig piszok drága  volt külföldre. Így hát maradt a postai levelezgetés. Egyre személytelenebbé vált, és egyre kevésbé éreztem úgy, hogy tudnék ebbe kapaszkodni.

Sokat látogattunk vissza a Vénuszra, majdnem minden évben, de A mintha nem akart volna velem találkozni. Gyerek voltam, és nem nagyon fogtam fel, így utólag visszagondolva, tudat alatt talán nem is akartam felfogni.

Rengeteget örlődtem azon később, hogy mit lehetett volna másképp csinálni, meg hogy miért nem láttam át a helyzetet, ha már úgysem tudtam megváltoztatni azt, hogy megszakadjon a kapcsolatom A-val. De akkor ilyen voltam és kész. Úgy zártam le a dolgot, hogy már nagyobb vagyok és legközelebb másképp teszek.

Aztán mikor huszonéves felnőttként kétszer találkoztunk, A mind a kétszer zavarban volt. Mintha nem tudott volna hova tenni. Pedig akkorra én már feldogoztam a gyerekkori költözés traumáját. Nekem jó volt, mert akkor döbbentem rá, hogy mennyit számít a tudatosság, abban az értelemben is, hogy nem nagyon zavar, ha A-t látom, de fordítva igen.

 De lapozzunk most A-ról. Egy nagyon cinikus kamasz lett belőlem, és olyan is maradtam sokáig. (Talán most is az vagyok.) Kamaszkorom szerencséjéra sikerült közel költöznünk a Merkúr fővárosához és így már nem egy eldugott helyen voltam.

Cinikus voltam és szerettem volna egyedülállóként leélni az életemet. Volt sok ember, akivel járhattam volna, de így utólag megvallva kényelmetlennek éreztem. Aztán jött B, aki iránt éreztem volna valamit. De egy nehézségembe nem értett meg, így nem közeledtem hozzá tovább, pedig akkor még mintha B szerette volna.

Mivel aztán beilleszkedési és egyéb problémáim miatt nehezen tudtam kialakítani efféle kapcsolatokat, így sokáig bántam a dolgot.

Visszaköltöztem a Vénuszra, és igyekeztem egy teljesen másfajta életet élni. De mikor visszamentem, rájöttem, hogy a Vénusz sem olyan már, mint régen. Nem mintha nem számítottam volna korábban erre, de valahogy úgy éreztem, engedelmeskednem kell a gyerekkori énemnek. (Ezt nem mindenki értheti meg.)

Akkor jöttek a múltbéli megbánásos érzelmeim. Mi lett volna, ha B-vel összejövök? Lehet, hogy egy csomó pozitív élethelyzetet nem élek át és nem lett volna a Vénuszra való visszaköltözés sem, de nem is lennék egyedül egy kisvárosban, meg pár évig egy porosabb faluban. Így nem ismertem volna meg értékes embereket. De az értékes emberek ott jól meglennének nélkülem, és én is nélkülük.

Sokat nosztalgiáztam, hogy mi volt akkor. És, ha akkor összeálltam volna B-vel talán komolyabb is lehetett volna, meg most ott élnék a Merkúr nagy agglomerációjában vele és három gyerekkel. Igen, ez egy komoly érzelmi bánat volt, és éveken ét gyötört belülről. Hívő koromban ezt azzal hessegettem el, hogy ha B-vel összeálltam volna, akkor tán nem is lettem volna soha Hívő és így milyen jó. De éreztem, hogy nem.

Aztán az is bántott, hogy miért költöztem én vissza a Vénuszra. Aztán hol a Merkúron, hol a Vénuszon voltam.

Aztán otthagytam a Hívőséget. Mondjam azt, hogy Hál'Istennek? Nem mondom, de örülök ennek a döntésemnek. Viszont továbbra is bántott, hogy a Vénuszra költöztem, miért voltam Hívő és miért dobtam anno B-t?

Aztán éreztem, hogy helyre kell tegyem a dolgokat, akkor is, ha a múlton már nem tudok változtatni. Hogy mi történt?

Elgondoltam, hogyha nem lettem volna Hívő, akkor az életem további részében abban a mese-tudatban éltem volna, hogy ott milyen jó és abban a vallásban én milyen jól érzem magam. Voltak benne pozitív dolgok és visszatekintve értem az akkor döntéseimet is, amikor beléptem ebbe a Hívő vallási világba.

Aztán elgondolkodtam, hogy miért mentem a Vénuszra. Nem éreztem jól magam a Merkúron, mert örökké sokat kellett futni. Közel akartam lenni a szüleimhez is, így mégsem a Plútóra költöztem, ahogy eredetileg akartam. Na meg ott volt a gyerekkori nosztalgiám is a régi Vénusz után. Mondhatni, hogy ez részemről egy tudatt alatt megszületett kompromisszumos döntés volt. Nos, ezért kerültem vissza az immár új Vénuszra. Nem volt már az sem a régi, de így is jó volt.

Na és most jön a legnehezebb. Még tovább bántott az, hogy ó bárcsak B-vel maradtam volna. Ha nem is alakul ki semmi hosszútávú vele, de mégiscsak lett volna egy C, vagy egy D, akivel igen. Felmerült bennem a komoly kapcsolat kialakításának lehetősége. De nem akartam ugyanabba a hibába esni, mint a Vénuszra való visszaköltözésemnél. Így végiggondoltam a dolgot.

Tapasztalat van, de a családos embereket sem látom boldogabbnak, mint magam. És én se lennék boldogabb családosként, nekem ez nem jó.

Gyerekek, komoly társ, mindenkivel törődni kell és felelősség? Tudok én ilyen lenni? Egyáltalán akarom ezt? Rájöttem, hogy nem.

De a múltam B-vel még mindig bántott sokáig. Aztán nem volt más választásom, beleképzeltem magam a helyzetbe. Mi lett volna, ha akkor B-vel összejövök? Tegyük fel, hogy hosszútávú komolyabbra fordult volna a dolog. Tegyük fel, hogy össze is illünk. És tegyük fel, hogy minden rózsásan ment volna és lettek volna gyerekeim. De én nem ezt akartam. Ez a hang legbelül mindig bennem lett volna, és ott ábrandoztam volna magamban titokban az egyedülállóságon. De mindezt csak olyannyira titokban, mint amikor a magát erkölcsösnek tartó ember önkielégít. ... Jó lett volna ez nekem?

Ha láttam volna más különcöket egyedülállóként, akik a régi szülőbolygójukra, vagy a Plútóra, vagy bárhová költöznek, akkor én is kétféleképpen reagáltam volna:

1 reagálás: "Ó ez a szerencsétlen álmodozó. Ez a csodabogár, aki azt hiszi, hogy megtudja váltani a világot. Hogy ez milyen baromságokat csinál állandóan." - Tehát úgy reagáltam volna, hogy tagadom magamat és a benne lévő érzéseket (talán életem végéig).

2 reagálás: "Nagyon jól teszi, hogy megy. Meg kell keresse a helyét, neki van igaza" - Tehát úgy reagáltam volna, hogy a saját álmaim kivitelezését támogattam volna másban, mert nekem nem volt lehetőségem és/vagy bátorságom ezt megtenni. (Ez sokszor az idealizmusig is elmegy. Inkább támogatom más különcködését, hogy a belső különc érzelmeimet ezzel is valamelyest megnyugtassam.)

 És persze, ha össze is jöttem volna B-vel, ezt fel lehetett volna rúgni. De akkor már nagyon-nagy lelki törések vannak, és a felelősség is nagyobb.

Röviden: immár nem bánom, hogy akkor nem közeledtem tovább B-hez.

Nekem ez segített, hogy leírhattam. Remélem, hogy másnak is fog.

 

Márton Róbert, 2014.február.19.

Oldal: Lelkiismeret 2.
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat