Hajnalodik – 11. rész –

 

            Tehát ott tartottam, hogy elmentem abból a házból, ahol nem engem idéztek, mert nem rám tartozott. Akkor jöttem rá, hogy ugyanabban a hibában vagyok, mint utolsó földi életemben: Vagyis olyanokkal kell felvennem a kapcsolatot, akikkel nagyon kellemetlennek érzem, de nincs más kiút. Bár ekkor már volt időm, mert halottként nem mondhattam azt, hogy öregebb leszek, de tudtam, hogy jobb időben cselekedni. Nem a rohanás miatt, hanem azért, mert ez a következő lépés, és amíg nem teszem meg, addig csak hibát hibára halmozok. Ekkor határoztam el, hogy igenis fel kell venni a kapcsolatot az óhalottakkal.

Mivel nem volt már olyan sietős a világom (sokat számított a Napon töltött idő), ezért tudtam, hogy nem rohanhatok csak úgy oda, előbb erőt kell gyűjtenem. De ezt az újhalottak többsége nem értette, hanem mind csak rohantatott. Hiába magyaráztam nekik. Ekkor egy időre elvonultam, mert rájöttem, hogy többet ártanánk egymásnak, mint használnánk.

Három nap múlva jöttem helyre.Először az újhalottakat kerestem meg, hogy tudomásukra hozzam, most állok készen. Mivel ők kételkedtek, így azt mondtam nekik, hogy csak egy hét múlva megyek az óhalottakhoz, addig álljanak készenlétben. Bár morogtak, de érdekes módon hallgattak rám, mert továbbra is napbéli lénynek hittek.

Magamban tudtam, hogy a kételkedést legyűrni, egyedül, valószínűleg egy nap elég. De ha egy napot mondtam volna az újhalottaknak, akkor már másnap reggel sürgettek volna, ami miatt megint stresszes lettem volna, és még egy napot várni kellett volna. Ha meg ez történt volna, fennállt volna annak a veszélye, hogy ezek az újhalottak tovább nem hallgatnak rám, és kirekesztenek. Ezt végiggondoltam, és nem akartam. Ezért inkább mondtam egy hetet, és másnap már senki se zargatott. (Mi újhalottak, annak idején amikor éltünk, egy rohanó, stresszes világban voltunk, és ez sajnos kihatott egy jó darabig a halál utáni időszakra is.)

Meglepetésemre másnap reggel tényleg helyrejöttem és elmentem az óhalottakhoz. Ott viszont megint ledöbbentem, ugyanis ők megismertek, és tudták, hogy én vagyok Robi. Köszöntöttük egymást, nagy szeretettel fogadtak. „Nocsak! Jártál a Napon?” – Kérdezték csodálkozva. Mondtam, hogy igen. Kérdezték, hogy hogyan jutottam vissza, de nem mertem nekik se elmesélni. Ugyanis még eszemben volt annak az idős békaléleknek a figyelmeztetése, aki azt mondta, ne beszéljek a budapestieknek az időutazásról. (Erről a 8.-ik részben írtam.)

Az óhalottak türelmesek voltak. Egy daraig vártak, majd odalépett hozzám a vállamat megérintő óhalott. (Róla a 4-ik részben beszéltem.) „Nem akarod elmondani?” – kérdezte. „Nem.” – mondtam- „Ez titok, ne haragudjatok.”

Kis hallgatás után tudomásul vették, és megkérdezték, mi járatban vagyok. Elmeséltem, hogy megakartuk alapítani a Szellemvallást, de a saját gyarlóságunk, az úgynevezett „védők” beleszólása, és az élők tudatlansága, illetve hamis tudása meggátolt. Elmagyaráztam nekik hogyan és miért.

„Mi mit tudunk tenni?” –kérdezte az, aki egykor a vállamat megérintette. „Nektek biztos, sokkal több tapasztalatotok van.” – válaszoltam – „Régebb óta vagytok halottak, mint mi, és tudjátok, mi a dörgés.”

Ekkor egy másik szólalt meg, akinek az árnyjátékát láttam. Ő éjjel mindig félénk volt,de nappal bátor. Elmondta, hogy ők a fáklyát is látják, de mi akik a rohanó világban éltünk vagy nem látjuk, vagy alig, vagy csak néha. Elmagyarázta, hogy igen, ők sok dolgot láttak, még fényalagútat is, bár kihangsúlyozta, hogy csak miattam nevezi fényalagútnak. Mondta, hogy ők se mennének bele. Elmesélte, hogy még a tőlük is régebbi halottak közül voltak olyanok, akik megakarták alapítani a Szellemvallást és nem mentek semmire. Azt is elmagyarázta, hogy akkoriban ő is pont úgy próbálta felvenni velük a kapcsolatot, mint én most ővelük. „Ideig-óráig talán fenn lehet tartani egy Szellemvallást, de végleg nem.” . fejezte be.

Megértettem. Egyfelől hálás voltam, hogy elmondta, másfelől szomorú, amiért ilyen kilátástalan a helyzet. „Na és mi van azzal, hogy betiltották az élők a szellemekkel folytatott beszélgetést?” – kérdeztem.

A vállamat megérintő ránézett erre a másik óhalottra, aki nappal bátor, éjjel félénk volt. Majd ez a bátor-félénk óhalott folytatta: „Régen is volt ilyen. Mit gondolsz, miért égették meg a boszorkányokat? Sokan közülük nem is voltak azok. Miért tiltották az eretnekséget? Azt is átvészeltük. Hidd el, ti is átfogjátok. Nincs új a Nap alatt.”

„Nincs új a Nap alatt? Ezt már élőként is halottam” – gondoltam magamban. De éreztem, hogy nem mehetek el, mert az óhalottak nélkül mi boldogtalanok vagyunk. Nem mondtam semmit, csak kétségbeesetten rájuk néztem.

„De akarunk segíteni.” – válaszolt nézésemre a vállamat megérintő. - „Csak nem úgy, ahogy te gondolod.” Elmondta, tudnak arról, hogy én néhány estben szinte ugyanazokat a szituációkat kaptam meg most halottként, mint a legutolsó földi életemben. Azt is tudta, hogy nem akarom megint pont ugyanazokat a hibákat elkövetni, és ő ezt megérti. Na de ők sem akarnak ugyanabba a hibába esni, mint amikor kiküldték a bátor-félénk óhalottat, hogy beszéljen a még tőlük is régebbi halottakkal.

Mondtam, hogy ebben teljesen igazuk van, és lehet, hogy nem az én elképzelésem a legjobb.

Majd megkérdeztem, hogy hol vannak a még tőlük is régebbi halottak, de azt mondták, hogy ez nem tartozik ide.

Elmondtam, nekik, hogy talán most mégse pont ugyanaz a helyzet,mert feltaláltak különböző gépeket, elektromos áramot, telefont. Páran csodálkoztak, de voltak akik már tudták, hogy vannak ilyenek. Ugyanis megkapták a fáklyám fényét. (Erről szintén a 4-ik részben beszéltem.) Ugyanakkor a vállamat megérintő azt is hozzátette, hogy lehet azt hiszem még nem volt hasonló technika a Földön, de én se tudok mindent. „Nem hiába mondják, hogy nincs új a Nap alatt.” –fejezte be.

„Akkor mi a tervetek?” –kérdeztem. A vállamat megérintő megint a bátor-félénk óhalottra nézett. Bátor-félénk válaszolt: „Mivel rám se hallgattak mindenben annak idején, rád se fognak. Ráadásul ők nem ismertek fel, azt hiszik, hogy egy napbéli lény vagy.” A vállamat megérintő így folytatta: „Mi azt szeretnénk, ha csendben lenne egy hely, ahol közösen félre tudnánk vonulni veletek. Sőt, lenne még egy-egy hely külön nektek, és külön nekünk, ha a két világunk összekeveredése miatt valakik nem érzik jól magukat, tudjanak oda is menni.” Bólintottam és mondtam, hogy ez jó, de a vállamatmegérintő folytatta: „Tisztázzuk azt, hogy mi nem akarunk létrehozni semmilyen Szellemvallást. Ha valakik akarnak az élőkkel foglalkozni, az ő dolguk. De nektek is kell egy hely, ahonnan nem zavarnak el. Mi ebben tudunk segíteni, annyi a kikötésünk, hogy azt a helyet ne háborgassák az élők. Épp eleget látunk másvilágbelieket így is” Erre az utolsó mondatra sok óhalott rábólintott. Megértettem, hogy nekik van igazuk. Néztem lefelé, hogy most már le kéne menni a hegyről, vissza az újhalottakhoz. De visszatartott az a gondolat, hogy úgyse fognak rám hallgatni.

„Igen jól gondolod.” – válaszolt a vállamat megérintő, mintha érezte volna, mit gondolok. Majd kiegészítette, hogy ne legyen kételkedésem – „Jól gondolod, hogy úgyse fognak rád hallgatni. Ne menj egyedül. Mondanám, hogy mind veled megyünk, de akkor veszélybe kerülne az otthonunk.”

Majd keresett három olyan óhalottat, akik jó meggyőzőkészséggel rendelkeztek és elakartak velem menni. Egyik ez a bátor-félénk óhalott volt, aki hosszan beszélt, és annak idején őmaga is próbált tárgyalni a még tőlük is régebbiekkel.

Felvérteztek minket a meggyőzés és a magyarázás erejével és elindultunk lefelé, az újhalottakhoz.

 

Márton Róbert, Csíkszereda, 2015.május.16.

 

Oldal: HAJNALODIK - 11.rész -
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat