Várásban

 

Csend honol, valami olyasmi, amit mások békének neveznek. Megint mások meg depressziónak, mert látják a szomorúságot és a feszültséget a csend mögött.

Pedig nincs semmi. Csak várom, hogy nagy dérrel-durral véget érjen a hülyék hatalma. Illetve helyesbítenék, tán nem is hatalma, hanem előnye. Hogy ez a mondat bizonytalan? Olyan, mint mi vagyunk mindannyian. Aki bizonyosságot keres, az menjen, és fogadjon el egy hazugságot a sok közül, van elég. Én csak leírom a tapasztalataimat, és az érzéseimet. Leírom azokat, amikről tudok, meg azokat amiket gondolok, de nem vagyok biztos bennük.

Mint mindig.

            Meglátni egy körülbelül 10 évvel ezelőtti kanálisfedőt mit jelent? Az attól függ. Jómagam egy olyan födőt láttam, amit huszonéves korom elején, a nagy tervek időszakában láttam először. Nem különleges, és önmagában nem is lenne köze egy födőnek a huszonéves kori terveimhez. De megláttam, ma is, és régebben is. És mindig, amikor meglátom, eszembe jutnak a régi nagy terveim, azok, amik nem valósultak meg, és talán soha nem is fognak.

Eszembe jut az is, hogy jártam Amerikában. Ugyanis nagy Amerika álmodozó voltam abban az időszakban, és pont azokban az időkben jártam odakint, amikor legelőször megláttam itt ezt a födőt. Ez volt az az időszak, amikor újságíró és író akartam lenni. Ami selypítve és sántán, de ennek egyik fele, a maga módján, és még ha röhejesen is, de megvalósult.

Amikor meglátok pár dolgot a régi környezetből, akkor arról a valamiről eszembe jutnak az akkori helyzetek.

Nem, nemcsak a kanális födővel, meg a fényképpel van így. Jó, nem mondom, hogy mindenre tökéletesen emlékszem, de bennem megidézi azt a kort. Egy ideig.

Hogy miért mondom azt, hogy egy ideig? Mert, amikor itt vagyok, ezt a födőt többször is látom, így sokadjára, néha már elmúlik. Kihangsúlyozom: néha.

De ugyanez van Csíkszeredában is. Nagyjából ugyanott élek, mint ahol gyerekkoromban laktam, csak most a sugárút másik oldalán lévő blokkban. Amikor a régi blokkom háta mögé megyek, szinte mindig eszembe jut a kiskorom. Sőt, néha odáig fajul a dolog, hogy ismét félek a sötétben.

Nem, erről nem tehetek, az érzelmekért általában nem vagyunk hibásak.

Aztán, ha többször megyek a régi blokkom mögé, megint nem félek. Néha bevillannak képek, egy-egy régi lámpaburáról, ami pont ugyanolyan fehéren és gömbölyűen áll fent, mint régen, egy bizonyos épületben.

Vannak ezekben jó és rossz dolgok is. A rosszból már említettem: eszembe jutnak olyan dolgok, amik nem valósultak meg, de szerettem volna. De van jó is, bőven. Amikor a régi blokkom mögött sétálok, bevillan az, hogy már gyerekként elhatároztam, hazaköltözök, és ezt meg is tettem, a magam módján.

            Amikor Budapest régiójában vagyok, főleg tavasszal eszembe jut sok szép, amikor odaköltöztünk. Akadgat mindenhonnan jó is, rossz is. Néha úgy érzem, mintha egy kormegidézés lenne.

Hogy is mondjam? Nemcsak az adott kor, hanem az akkortájban ragadt szellemek és érzések megidézése is. Akarva-akaratlanul, tudva-tudattalanul.

Nem, nem tartom ezt rossznak. Sőt, nagyon jó dolog, hogy pár apróságból vissza lehet emlékezni egészen arra, hogy miket csináltál, és hogyan tanultad meg a saját anyanyelvedet, ha valamennyire eljutsz erre a szintre. Nem könnyű, de szerintem nem kell erőlködni.

Emlékszem arra, hogy milyen nehezen tanultam meg a különbséget a lila és a rózsaszín között. Pedig nem vagyok színvak. De se angolul, se románul, a mai napig alig vagyok képes megjegyezni ezt a két szót. Hol az egyiket felejtem el, hol a másikat, hol mind a kettőt.

Tehát úgy gondolom, hogy valami van az agyamban, ami fogja ezt a két színt.

Nem, nem ezek a kedvenc színeim, de nem, nem is utálom őket. Csak nehezen tudom megjegyezni.

            Na de ez se tragédia. Mint ahogy az se, hogy ez bizony virtuálisan is működik.

Annak idején, amikor még nem volt Facebook, meg még Iwiw se, volt egy nagyon aranyos kis közösségi oldal, a VirtualTourist. Ezen a .com-os oldalon, most is megvan a saját profilom. Mikor hazajöttem Amerikából fel akartam tenni valahova azt a sok fényképet. Akkor még nem volt fényképezős telefon, és az Internet is nagy szám volt. Egyesével scanneltem be itthon a képeket, és úgy tettem fel, körülbelül 300 képet. Ez a 2000-es évi technológiának megfelelően nagy szám volt. Büszkén húztam ki magam, hogy még maguk az amerikaiak is, akik a VirtualTouriston voltak, azt mondták az oldalamra, hogy „Uhh, lot of pictures.”, vagy valami hasonlót. Még ők is soknak tartották, és ez akkoriban, rendes fényképezéssel, előhívással, scanneléssel, számítógépre feltevéssel, majd onnan a VirtualTourist-ra kitevéssel, tényleg nagy szám volt.

Igen, most is, amikor rámegyek a VirtualTouristra, vagy látom, hogy ez a szép oldal kiposztol valamit a Facebook-on, akkor beindul bennem a kellemes nosztalgia, hogy „Ó, amikor még szép és fiatal voltam.”, meg „Ó, amikor még olyan nagy szám volt az Internet, hogy ezzel lehetett vagánykodni.”, meg „Hú, nekem már 2000-ben oldalam volt, nemcsak a Facebookra regisztráláskor.” Úgy bizony.

Hogy ez egoizmus lenne? Ugyan már. Kinek nincs szüksége az elismerésre? Tudom, hogy nem mindenkinek nagy szám, de nekem többek közt ez is az, és biztos, hogy valakinek meg valami más dolgok ugyanilyen nagy számok.

            Hogy mi ebben a várás? Ezt nehéz megfogalmazni, de érezni annál könnyebb. Amikor olyan múltbéli esemény jut eszembe, ami nem teljesült, de szerettem volna és most is szeretném, akkor legbelül mindig ott van bennem egy izgatott várakozás. Úgy hiszem, hogy ezzel sem vagyok egyedül.

 

Márton Róbert, Érd, 2015.augusztus.14.

 

Oldal: Várásban
Egy különc művei, aki a 2-ik évezred végén és a 3-ik évezred elején élt - © 2008 - 2024 - heturobi.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat